A koronavírus-járvány első évének nyarán debütált a Warrior Nun a Netflixen, ami ha nem is vált egy bűnös élvezet élménnyé, de mindenképp a vállalható sorozatok táborát erősítette a streaming platformon. A két évvel ezelőtti kritikánkban kiemeltük, hogy a nyitány a maga tíz részével indokolatlanul hosszú lett, és ezen felül túlságosan is komolyan vette magát.
Nos, ezeket a kritikai visszhangokat úgy tűnik, hogy az alkotók is meghallották, Simon Barryék ugyanis a folytatást már 8 epizódban prezentálták a nézőknek, méghozzá egy teljesen új atmoszférával. Más kérdés, hogy utóbbival csúnya öngólt is lőttek egyben.
Az előző finálé országos tévécsatornákon látható sorozatokhoz méltó cliffhangerrel ért véget, ugyanis hősnőink, a kiválasztott Avával (Alba Baptista) az élen összecsaptak a hamis prófétának bizonyuló Adriel angyallal (William Miller). Adta volna magát, hogy rögtön egy zúzós akciójelenettel induljon a második felvonás, amivel meg lehetett volna alapozni az új, pörgős és akciódús évad hangulatát is - ehelyett azonban a legolcsóbb húzással éltek készítőink, és két hónapot ugrunk előre az időben.
Ez a rajt már rögtön kérdéseket vet fel a nézőben, főleg azután, hogy kiderül, Shotgun Mary (Toya Turner) a Vatikán pincéiben vívott ominózus csatában életét vesztette, és ebből csak utalásokat kapunk, képi megjelenítést nem. Az már csak az évad előrehaladtával válik nyilvánvalóvá a néző számára, hogy Turner a forgatókönyvet elolvasván röhögve dobhatta vissza a visszatérés lehetőségét, és ezzel ő járt a legjobban, hacsak nem fogja ő is valamiért végigszenvedni a második évadot.
A Warrior Nun ugyanis a nagy pokol- és mennyországfejtegetések közepette esik atomjaira, és intéz támadást a néző agysejtjei ellen. "Túlságosan komolynak tartották az első évadot? Hát nesztek, akkor lazára vesszük a dolgokat" - valahogy így lehet elképzelni az alkotók gondolatmenetét, melynek a végeredménye egy kínos pillanatoktól hemzsegő sorozatélmény lett.
Simon Barryék hiába faragtak le kettő epizódot az évad hosszából, látványosan nem tudtak mit kezdeni a cselekménnyel, ami kiszámíthatatlanabbul csapong ide-oda, mint egy pingpong labda két kínai játékos játszmájában. Azonban sajnos nem a jó értelemben véve lett kiszámíthatatlan a történet. Olcsó deus ex machina megoldásokkal, a semmiből előhúzott karakterekkel, megalapozatlan fordulatokkal ostromolják a nézők figyelmét, de közben semminek sincs súlya és tétje, csak nagy szavak üres puffogtatása zajlik a képernyőn, de az legalább folyamatosan.
Pedig az alaphelyzetben annyi potenciál rejlett volna: megjelenik Adriel, egy igazi(?) angyal az emberek között, de a sorozat bántóan leegyszerűsíti az ebből fakadó dilemmákat (érdemes megnézni, hogy a hasonló koncepciójú Hellbound ehhez képest hogyan járta körbe a témát). Szekták jönnek létre, majd ellenszekták. A pápa konspirál, hogy aztán rájöjjön, hogy igazából mindenki ellene konspirál már. "Titkos" gyűléseket tartanak, amikről igazából még a takarítók is tudnak. Titkos terveket szőnek, aminek átlátásához még csak szupergonosznak sem kell lennünk, nemhogy egy mindentudó angyalnak. Ezeréves titkos rend bukkan fel, aminek az alkotók valami egzotikus nevet sem tudtak kitalálni, sőt, porig alázzák azzal az egész társaságot, hogy létrejöttük egyedüli céljában, egy ősi ereklye őrzésében már 100 évvel korábban megbuktak.
A teljes kidolgozatlanság kíséri végig az évadot. Látható, hogy felmerült néhány ötlet a készítők részéről, de odáig már nem mentek el, hogy elejétől a végéig átgondolják, hogy ilyen meg olyan vallási eseménynek milyen hatása lenne az emberiségre vagy a sorozat vallásos karaktereire. A legcsúnyább az egészben, hogy az alkotói brigád közül egy ember sem emelte fel a hangját, hogy akkor most vagy kicsiben gondolkozzunk ugyanakkora erőbedobással, vagy nagyban, de akkor részleteibe menően tervezzük meg az események folyását. Ehelyett kaptunk egy globálisnak prezentált problémakört, amit rendre elpoénkodnak vagy teljesen abszurd megoldásokkal tesznek jelentéktelenné.
A Warrior Nun második évada 180 fokos fordulatot vett az előzményhez képest, és közben bravúros módon minden jót kiirtott magából. A karakterek érdektelenné válnak, akik kicsit is izgalmasak vagy hitelesek, azoktól könnyűszerrel búcsúzik a széria. A cselekmény és a történet koherenciája egy nagy katyvasz, az akciójelenetek zöme pedig csak menőnek akar látszani, de már óvodások is vonnák utánuk a szemöldöküket, annyira túlmutat a cikiskála legutolsó szintjén is. Ironikus módon az egyetlen értékelhető akció-jelenetsor pont egy évtizedekkel korábbi flashback szekvencia lett, amit egy megfiatalított középkorú nő akrobatikus és kreatív harci stílusának köszönhetünk.
Értetlenül állok a folytatás előtt, hogy ez ilyen formában mégis miért valósulhatott meg. Az meg végképp megrökönyödteti a nézőt, hogy az alkotók a záró képkockák alapján további évad(ok)ban gondolkoznak. Remélhetőleg a szigoráról híres Netflix a hírnevéhez méltó módon fog pontot tenni Simon Barryék ámokfutásának végére, mert az ilyen infantilis megvalósítások nemcsak a nézők idejét rabolják el, hanem az arra érdemesebb produkcióktól is elveszik a pénzt és a helyet a heti streaming felhozatalban.
