A hazai filmgyártás finoman szólva is látott már szebb napokat. Míg sokszor milliárdokat költenek fércmunkákra, addig sok valóban tehetséges filmes, a rendszertől függetlenül, szívességekre hagyatkozik, hogy alkothasson. Szimler Bálint is ez utóbbi kategóriába tartozik, a Fekete pont létrejötte messze nem volt sétagalopp, de mindenképp örvendetes, hogy elkészült.
A tízesztendős Palkó (Paul Mátis), családjával hazaköltözik Berlinből, a fiú így új iskolába kénytelen járni, ahol első kézből tapasztalja meg a magyar közoktatás "aktuális" helyzetét.
Szimler műve beleillik a néhány éve tartó "fontos filmes" trendbe, melyet ráhúzhattunk többek közt a Magyarázat mindenre vagy az Elfogy a levegő című darabokra. Mindkét alkotással párhuzamba állítható a Fekete pont, mégis különbözik tőlük. Jelen esetben szinte végig a tanintézmény falain belül tartózkodunk, maximum az udvarra megyünk ki. Palkó mellett egy fiatal tanárnő, Juci (Mészöly Anna) a másik központi karakter, ők adnák azt a perspektívát, ami a néző véleményét, rácsodálkozását tükrözi, bár ez utóbbi azért nem helytálló, mert aki elvégezte az általános iskolát, az ismerős szituációkkal fog találkozni.
Egy ilyen filmnél mindig felmerül a kérdés, hogy miért akarnánk azt a pocsék helyzetet a vásznon látni, amit a valóságból már ismerünk. Nos, nem akarjuk, a mozi médiuma mégis lehetőséget ad arra, hogy beszéljük olyan témákról, amikről más esetben nem tennénk. A diskurzuskreálás önmagában erény, az igazság pedig hiába fájó, ha az itt látott dolgok új nézőpontokat nyithatnak meg egyeseknél. Legyen szó tanítási módszerről, konfliktuskezelésről, netán magáról az empátia kialakulásáról. Történetről nagy vonalakban lehet beszélni, Szimler nem egy komplex sztorit mesél el, inkább egy állapotra reflektál. A lineáris cselekményvezetéshez szabadabban viszonyul, inkább szkeccsekben gondolkodik, amit a főhősök tartanak össze. Ennek megvan a maga erénye és hátránya, azonban tény, hogy változatossá teszi a szűk két órás játékidőt. Folyamatosan igyekszik humorral oldani a feszültséget, noha a nevetés sokszor jóval keserűbb a kívántnál. Például amikor Juci megkérdezi a nebulóktól, hogy mit szeretnek/utálnak a magyarban. A groteszkség ezen fajtája pazarul áll neki, megadja azt az ízt, amitől igazán hazainak érződik a Fekete pont. A motyogós dialógusok, autentikus figurák még inkább rátesznek egy lapáttal arra, hogy igazinak hasson az élmény. Olykor mintha nem is filmet néznénk, hanem egy létező magyar iskola egyik hétköznapját látnánk.
Az író-rendező ezen felül néhány olyan jelenettel is előrukkol, melyek beleégnek az ember tudatába. A Petőfi vers kibeszélése a diákokkal, a szülői értekezlet, az ablakcserés eszmecsere mind ilyenek, s ehhez hozzájárulnak Rév Marcell operatőr fantasztikus beállításai. Az erények után muszáj szót ejteni a hibákról is. A szkeccses elbeszélői forma részleteiben hiába hatásos, ha mégsem áll össze koherens egésszé a film. Hiányzik többek közt a szülői szál, Palkó magánya, pálfordulásai így jóval kevésbé megalapozottak. Hiába szimbolizálja a teljes rendszer defektjeit, közben ő egy emberi lény, amit tartalmilag, érzelmileg alá kell tudni támasztani. Szintén zavaró, hogy egy ennyire környezetre épülő darabnál mennyire nem jön össze az érzékeltetés. Elvileg napjainkban járunk, még sincs egy okostelefon, semmi digitalizálódás, de még az évszakok közt is nehéz különbséget tenni, a legjobb példa erre az évnyitón uralkodó hőség, amit abból kéne realizálnunk, hogy a gyerekek ájuldoznak. Meg lehet magyarázni, hogy ez miért kevésbé lényeges, illetve miért jó ha nincs eltérés a jelenkori és a 30 évvel ezelőtti iskolai hétköznapok közt, ám ennél több kapaszkodó lenne indokolt, pont azért, hogy szembeötlőbb legyen az a szörnyű időkapszula, amiben bent ragadtunk.
A Fekete pontból határozottan átjön Szimler álláspontja a közoktatásról, ami finoman szólva sem pozitív (miért is lenne az). A teljes apátia talán túlzás, sokkal inkább elkeserítőnek, kiábrándultnak, maradinak ábrázolja, s ezzel nehéz vitába szállni. Néhány szegmensben ezt egészen briliáns eszközökkel szemlélteti, míg máskor sziporkázóan groteszk humorral gúnyolódik. Hiteles látlelet és korkép, helyenként szatirikus felhanggal, az a bizonyos katarzis valahogy mégis elmarad. Nekünk szól, rólunk szól és érdemes megnézni, beszélni róla, csak jó lenne nem beletörődni, hogy itt minden ennyire el van cseszve. Még ha ez nincs is messze az igazságtól.
