Amikor 2010-ben Sylvester Stallone összeverbuválta sokat tapasztalt akciósztárokból álló csapatát, még a lelkesedés nagy volt. Örültünk, még ha a végeredmény tökéletlen is volt. Kellő arányban kínos, szórakoztató és macsó munka volt, amiben voltak csúcspontok, volt benne katarzis, egy robbanékony, minden igényt kielégítő finálé és egyszerűen jó volt látni ezeket az embereket együtt.
A folytatások már hol paródiába hajlottak, hol pedig szimplán érdektelenségbe, így nagy kérdés volt, hogy a negyedik etap mennyiben fogja nyugdíjba küldeni tisztességgel ezeket az embereket és hogy mennyiben fog eleget tenni a címének.
A csapat tehát újra összeállt. No, nem teljes létszámban: Jet Li nincs, ahogyan Terry Crews sem, az előző filmben megismert újoncok felől sincsen semmi hír (mondjuk rajongó legyen a talpán, aki emlékszik a nevükre), de Banderas és Wesley Snipes jelenlétének is híján vagyunk. Előbbi karakternek mondjuk a fia jelen van (Galan, őt Jacob Scipio játssza), az öreg védjegyévé vált véget nem érő szövegelés neki is fő karakterisztikája, és csatlakozott még hozzá Megan Fox (aki egyben Lee Christmas barátnőjét is alakítja), valamint 50 Cent, és Levy Tran is. Maradt a helyén Statham, Stallone, Randy Couture és Dolph Lundgren - mert ugye nélkülük azért tényleg feleannyi karizma (és kar izma) villogna a vásznon. Ja és egy fogpiszkálót rágcsáló, öltönyös Andy Garcia is jelen van, aki pontosan olyan karaktert alakít, akit az ember elképzel neki. És pontosan olyan közhelyesen is valósul ez meg.
A történet szinte szóra sem érdemes (az előzőekhez hasonlóan), de tegyünk egy próbát: van egy Rahmat (Iko Uwais) nevezetű figura, aki ráteszi a kezét egy hatalmas erővel bíró bombára és detonátorra, amely elég ahhoz, hogy kirobbantson egy nemzetközi incidenst (ezt a szót használták, hogy súlyt adjanak a potenciális katasztrófának, de a harmadik világháború kifejezést is bedobták, biztos, ami biztos). Ahhoz, hogy a bombát visszaszerezzék és újra jó kezekbe kerüljön, természetesen a Feláldozhatókra van szükség, akik bele is vetik magukat az akció sűrűjébe. Helyet kap még a cselekményben egy titokzatos, Párduc álnévre hallgató figura, akit Barney Ross nagyon régóta szeretne leleplezni és elkapni - ez pedig egyben a film egyik nagy és teljes mértékben érdektelen kérdése, hogy vajon ki is ő igazából?
A Feláldozh4tók az a fajta film, amely mindent, ami pici értelmet kívánna adni a látottaknak bármilyen szinten, könnyűszerrel és nevetve lecseréli kínos, erőltetett, izzadtságszagú párbeszédekre, kellemetlenül slendrián karakterábrázolásra és annyi ólomra, ami csak a csövön kifér. Ez már gyanús volt a nyitánynál is, ahol két jelenetsort mutattak párhuzamosan, abszolút indokolatlan módon vágva. A későbbiekben pedig ez a pongyolaság kiterjedni látszott másra is. Teljesen mindegy, hogy egy új karakter bemutatásáról van szó, vagy hogy a küldetés felvázolása éppen a téma, minden egyes verbális vagy bármilyen más megnyilvánulása a szereplőknek kellemetlenül macsóskodó, vagy jobb esetben csak szimplán bántóan klisés. Ez utóbbi önmagában nem volna probléma, klisés volt az első rész is, klisés volt Eric Roberts gonoszevője is, de ott volt még valami foganatja a történéseknek.
Itt teljesen lényegtelen, ki szerepel a vásznon, legyen az régi vagy új szereplő, a film meg sem próbál úgy tenni, mintha az teljes értékű karakter lenne. Az újakról nem tudunk meg semmi érdemlegeset, a régi arcokból pedig egy totális (rossz) viccet kreál a szkript. Toll Road (Randy Couture) továbbra is csak a karfiolfüléről beszél, Gunnar (Dolph Lundgren) pedig hiába volt az első film egyik legjobb húzása, mostanra már ő is csak abban merül ki, hogy vicces parókát és szemüveget hord, valamint hogy egy lánnyal ismerkedik egy randioldalon. Romló látása, meg a helyenként pedzegetett életkor (Barney egy ponton arra is panaszkodik, hogy meghúzta a hátát) akár még egy érdekesebb irányba is vihették volna ezt az egész ódivatú hősködést, de a film inkább megáll annál, hogy ezeken bután vigyorogjon egyet, majd tovább is lép. Remek lett volna, ha ezek a filmek kezdettől ténylegesen felépítik ezeket a karaktereket és nem csupán díszletelemként vannak jelen, picit tettetve, hogy amúgy ők normálisan kidolgozott figurák. Így csak egy kvázi parodisztikus funkciót töltenek be, akik tényleg akkor a legérdekesebbek, ha éppen szétlőnek valamit vagy valakit (vagy akkor sem).
De beszéljünk az akciójelenetekről. Abból van sok. A vér fröcsög, megy a torkolattűz, fejek loccsannak szét, pengék szúródnak a torkokba, emberek halnak meg válogatott módokon. Katarzis nincsen, izgalom mégúgyse, de legalább hangos és csúnya az egész. Csúnya, mert a rendező Scott Waugh beérte azzal, hogy a kamerát ide-oda rángassa az akciójelenetek közben és mert a CGI használata annyira otrombává teszi a látottakat, hogy az ember csodálkozik rajta, hogyan bólinthattak rá a mozibemutatóra. Előbbi pedig akkor különösen probléma, amikor olyan csodaemberek mozognak a vásznon, mint Iko Uwais vagy Tony Jaa - azt kívántam a jeleneteik közben, hogy bárcsak hátrébb menne két lépést az operatőr és csak hagyná, hadd tegyék a dolgukat a színészek. Jelenlétük így is emel valamit a végeredményen, jó volt látni, ahogy Jaa kaján vigyorral az arcán keni szét a rosszfiúkat, ahogyan Uwais is megtett mindent, hogy fenyegető gonosz legyen. De jobbára csak arra voltak jók, hogy emlékeztessenek arra, más filmekben mennyire jók voltak.
Igazságtalan lenne azonban, ha nem mondanék a filmről semmi jót. Barney és Lee kettőse továbbra is helyet biztosít egy-két ténylegesen szórakoztató pillanatnak (jó volt látni, ahogy az elején Barney megkéri barátját, szerezze vissza neki a gyűrűjét, amit kisujjszkanderben vesztett el), kettősük hitelesebb és szebb szerelmi szálat képez, mint a Lee és Gina (Megan Fox) közötti. Valahol az ő duójukban ott van egy jobb film ígérete, verbális adok-kapokra épülő kapcsolatuk picit őszintébb és kevésbé mímelt hangvételt kölcsönöz az eredménynek. Nagy kár, hogy amúgy ebből a filmből általam most nem firtatott okokból kifolyólag sajnálatos módon kevés van.
Jól átgondolva és összegezve a fentebb írtakat, úgy gondolom, nehéz bármivel is indokolni ennek a filmnek a létezését. Nyilván van neki valamiféle bája, meglehet, ha az ember elkapja késő éjjel valamelyik csatornán, akkor egy-két sör társaságában jót tudna rajta szórakozni. De ez így, önmagában, ebben a formában csak egy kínos erőlködés, ahol már nem elég a nosztalgia, nem elég, hogy "nézd, milyen véres, nézd, milyen sztárok vannak itt". Egy kompetens rendező, egy kompetens forgatókönyv kellett volna, de egyikre sem futotta. Itt mintha mindenki beleszart volna az egészbe és csak túl akart volna lenni rajta. Kár érte. Kár értük. Végül, ha a szereplők kevésbé, ez a filmsorozat végképp feláldozhatóvá vált. És fel is áldozták azt a jó ízlés oltárán.
