Timur Bekmambetov mindig is vonzódott a különleges projektekhez. Rendezőként messze nem tévedhetetlen, elég csak a Ben-Hur remake-re gondolni, de készített emlékezetes mozikat, mint a Wanted, vagy az Éjszakai őrség. Producerként kis túlzással ő csinált divatot a "screenlife" filmekből, melyek lényege, hogy végig egy monitoron játszódnak. Olyan alkotások mögött állt, mint a két Ismerős törlése (Unfriended), a Profil, a Keresés, illetve a nemrég megjelent Eltűnt.

Most ismét ebben a műfajban jött ki új filmje, noha az író Joe Rechtman és a rendező Egor Baranov eddigi életműve nem sok jóval kecsegtettek.

A Martin család boldogan él, míg egy nap, autóbalesetben meghal a kisfiuk. A szülők elválnak, az anya az apát, Stant (Dave Davis) hibáztatja. A Vatikán felkeresi a nőt, hogy egy csodával feltámasszák a fiút. Évek telnek el, Stan papnak áll, a halálból visszatérés pedig bevett dologgá válik. Amikor a visszatértekkel egyre több furcsaság kezd történni, hősünk elkezd nyomozni, hogy mi folyhat a háttérben.

Mindenekelőtt tiszta vizet öntenék a pohárba, ugyanis túl sok film fut ezen a címen. Nem idekeverendő az 1980-as, Ellen Burstyn nevével fémjelzett dráma, vagy az 1999-es, Christopher Lambertes thriller, illetve a tavalyi Rebecca Hall főszereplésével készült horror sem. A megkülönböztetésben az angol cím segíthet, mely a Resurrection helyett a Resurrected titulusra hallgat. No, de milyen Baranov műve?

A történet furcsának hathat, de vitathatatlan, hogy felkelti az ember érdeklődését. A vallást, egyházat beemelni mindig kényes téma, itt sincs másképp, úgyhogy az ötletért jár a piros pont. Rengeteg lehetőséget rejt magában a koncepció, körbe lehet járni az Istent játszó embert, a kialakult konfliktus morális visszásságát, nem is beszélve egy erőteljes valláskritikáról, ahol az egyház nem túl fényes oldalaira is rá lehet világítani. A cselekmény első fele egy efféle képet vázol fel, kezdettől fogva sejtjük, hogy nincs minden rendben és kíváncsian várjuk mire mehet ki a játék. Biztatóan hangzik, és a Profil, a Keresés vagy az Eltűnt miatt okkal lehet reménykedni valami hasonló élményben, nem? Végül súlyosan pofára estem, a Feltámadás egyfelől egy hatalmas blöff, másrészt ha csak az lenne, még el is lehetne intézni egy vállrándítással. Helyette fokozatosan veszti el a kontrollt, köp a saját szabályrendszerére és válik egy iszonyatosan blőd, értelmetlen katyvasszá.

A feltett kérdések csak további kérdőjeleket szülnek, ha meg is magyaráznak valamit, azt is ad hoc módon teszik. Ebben a stílusban rendre a rejtélyen, a misztikumon és persze a fordulatokon van a hangsúly. Rechtman forgatókönyve viszont annyira pocsék, hogy egyszer sem képes meglepni és egy idő után olyan érzésem volt, mintha maga is belekavarodott volna a sztoriba. Tipikusan az az eset áll fenn, amikor a megoldás végtelenül egyszerű, de annyira túl akarják bonyolítani összeesküvésekkel, hogy ebbe buknak bele. Ki nem állhatom az olyan filmeket, amik rettentően okosnak állítják be magukat, miközben ezer sebből véreznek. Az itt látható hacker zsargon kész röhej, a revelációk, ok-okozati összefüggések nemkülönben. A karakterek kedvelhetőségéről pedig mindent elmond, hogy egy olyan arc a legszimpatikusabb, akit Patkánynak (Erika Chase) hívnak. A nyomozásnak nincs sodrása, a logika fokozatosan esik szét, a zárás bagatell káoszáról nem is beszélve. Persze a nagy bölcselkedő kérdéseket még fel kellett tenni a végén, de erre már csak unottan legyintünk.

A Feltámadás tökéletes példája annak, hogy miként kell egy érdekes ötletet totálisan szétbarmolni. A screenlife technikát egyáltalán nem indokolta semmi, láthatóan csak a költséghatékonyság miatt forgattak ebben a stílusban. A kezdetben feldobott témák, a morális megkérdőjelezhetőség lassacskán átváltanak érdektelenségbe, majd egy magát frappánsnak tituláló, de sokkal inkább csak összefüggéstelen, hanyagul megírt buta maszlagba. Ezt a koncepciót úgy kinyírták, hogy nincs az az Isten, aki feltámasztja.