Kenneth Branagh öt évvel ezelőtt egy masszív sztárparádét hozott össze, hogy rendezőként és főszereplőként is adaptálja Agatha Christie talán legismertebb művét, a Gyilkosság az Orient expresszent. A film mérsékelt sikert aratott, de elég pénzt hozott a folytatáshoz, ami természetesen egy teljesen más sztorit mesél el. A Halál a Níluson is egy népszerű Christie darab, ám ezt eddig csak kétszer láthattuk filmváltozatban. Először John Guillermin 1978-as verziójában, majd 2004-ben, az ikonikus David Suchet-féle sorozatban. Branagh ezúttal is hozta a nagy neveket, de vajon tud-e ennél többet a legfrissebb Poirot kaland?
Hercule Poirot (Kenneth Barangh) nagynevű detektív, aki épp a szabadságát tölti Egyiptomban és hallani sem akar egy újabb ügyről. Meghívják egy nagyszabású menyegzőre, majd a nászútra is, mely a Níluson való gőzhajókázásból áll. Az idillt egy gyilkosság borzolja fel, hősünk pedig kénytelen újra munkába állni.
A Halál a Níluson bár klasszikus krimi, Branagh láthatóan több helyen bele akart nyúlni a történetbe. Bevallom, az eredeti sztorit nem ismerem, de gyanítom az alapkonfliktus, illetve a megoldás maradt a régiben, ellenben a karakterekből megpróbált kicsit többet kihozni, kezdve önmagával, a főszereplővel. Néhány dolog kiderül Poirot-ról, többek közt a bizonyos bajusz eredetét is felfedik, illetve egy nagy szerelem is említésre kerül. Apropó szerelem.
A komplett cselekmény erre épül, minden szereplőnek volt, vagy van vele valamilyen kapcsolata, legyen az titkolt, őszinte, szenvedélyes, netán fájdalmas. Tetszett ez a felütés, illik a film szellemiségéhez, de maradjunk a karaktereknél. A dúsgazdag ara és egyszerű férje mellett akad itt megcsalt ex, minden hájjal megkent rokonok, sértett cseléd és így tovább, indítéka pedig mindenkinek lenne. Meglepve tapasztaltam, hogy Branagh mennyi időt szán az expozícióra. A bő két órás filmnek nagyjából a fele felvezetés és a szereplők bemutatása, a gyilkosság is csak ezek után történik, így aki arra számít, hogy az egész cselekmény a nyomozás köré épül, csalódni fog.
A történet egy fokkal személyesebb talán, bár akkora érzelmi töltete nincs, hogy mindez magyarázat legyen a lassúcska tempóra. A nyomozás már a bevett mederben zajlik, bajszos nyomozónk mindenkit kikérdez, megvádol és próbálja kideríteni az igazságot. A szálakat tovább bonyolítják, titkokat fednek fel és mindenkinek van rejtegetni valója. Maga az eset elsősorban részleteiben érdekes és apró meglepetéseket tud okozni, a megoldás hamar kikövetkeztethető. Mivel nem ismertem a sztorit, jó volt találgatni, még ha nem is okozott túl nagy kihívást kideríteni, hogy ki a tettes és mi volt a motivációja. A többiek indítéka túlságosan is bagatellnek hatott, így aki látott már néhány krimit, jócskán idő előtt össze fogja tudni rakni a képet.
A sztárparádé nem váltja meg a világot, de a nagy nevek működnek. Armie Hammer a botránya ellenére meglepően sokat szerepel és nem kurtították meg a jeleneteit, Gal Gadot továbbra is inkább szép, mint tehetséges, Emma Mackey még szebb, ráadásul ügyesebb is, kár, hogy keveset van jelen. Senki nem volt kirívóan jó, vagy rossz, hozták a kötelezőt a nagy hüledezések közepette.
Branagh második ügye Poirot-ként sem váltja meg a világot, de az eredmény nem is tragikus. A helyszín jó, bár a CGI hátterek helyenként borzalmasan műanyaggá változtatják a látványt. A szerelemközpontú eset így Valentin nap környékén ideális lehet azoknak, akik unják a romantikus filmeket és műfajt váltanának, illetve a kicsit részletesebb jellemrajzok is működnek, ha már a konkrét ügy nem feltétlenül a legérdekesebb. Egy kellemes, komótos hajókázás ez a Níluson, hatalmas bajszú idegenvezetőnkkel, melyet az előadás befejeztével nagy valószínűséggel el is fogunk felejteni.