Amennyire közönyösen hümmögtem egyet magamban, meg sem próbálva leplezni a FOX tavalyi nagy dobásának bejelentése kapcsán felgyűlt apátiámat, annyira nem találtam a szavakat örömömben az évad végén. Férfiasan bevallom, a Lethal Weapon esetében elsősorban nem a kíváncsiság, csupán csak az elmúlt időszak kábeles drámái okozta, gyomortelítettség enyhítése hajtott; és mivel a komédiáim javának aktuális etapjai sem futottak még ki, így gondoltam abból baj biztosan nem lehet, ha legalább a pilotba belenézek. Ó, dehogyisnem. Mindenre fel voltam én készülve csak arra nem, hogy ekkorát fogok majd csalódni. Mármint nyilván pozitívan, mert akkor itt ragadnám meg az alkalmat arra, hogy előrebocsássam: a Halálos Fegyver az idei szezon egyik, ha nem a legjobb országosa.

Persze tudom én, hogy legyen szó bármely mozis vagy tévés kult produkcióról, a remake mint olyan sokaknak egyfajta szentségtörés, de amit a Lethal Weapon produkált, az kérem nemhogy szentségtelen, hanem egyenesen szenzációs. Mert hát persze vergődhetünk azon, hogy Mel Gibson az mégis csak Mel Gibson, Danny Glover meg ugye mégis csak Danny Glover, de már ennyire a cikk elején is meg merem kockáztatni, hogy: mai szemmel Clayne Crawford és Damon Wayans, bizony jobb Riggs és Murtaugh, mint a forrásfilm ikonjai. Félreértés ne essék, ezzel persze még véletlenül sem korosztályunk mozihőseit akarnám leminősíteni, egyszerűen csak méltatlan lenne pusztán nosztalgiából nem felmagasztalni a sorozatos casting milyenségét. Meg hát azért valljuk be töredelmesen, mégis csak eltelt már cirka harminc év a kultszéria térhódítása óta, ennyi idő alatt pedig nem csak a fogyasztói igényt, de a humort is újradefiniálták már néhányszor.

A sorozat első és talán legfontosabb erénye kétségkívül a főszereplők bájában, valamint a két színész közötti rendkívüli kémiában keresendő. Hiszen egyrészt már kapásból a pilotban levesznek bennünket a lábunkról, másrészt pedig elsősorban éppen a kettejük közötti dinamika, sem mint maga a cselekmény hivatott megadni az egész etap valódi ízvilágát. Ez persze mindig ingoványos talaj, sok olyan sorozat futott zátonyra már egészen hamar, amelyik a cselekmény kárára inkább a karaktereket akarta erőltetni, ám közepesen megírt jellemrajzokkal, és ugyanilyen minőségű színészekkel ez bizony sohasem hálás feladat. Nem úgy, mint Crawford és Wayans esetében, akik mellett nemcsak, hogy limitált szükség van a mellékszereplőkre, voltaképpen még esetleges hiányuk sem csorbítaná a sorozat milyenségét. És habár kezdetben kissé bosszantott a főszál látszólagos hiányából fakadó epizodikus felépítés, néhány rész elteltével beláttam, hogy a cselekmény sem feltétlenül a tényleges történetben, mintsem inkább a karakterek, illetve az egymáshoz fűződő viszonyuk fejlődésében keresendő. Mindebből pedig kapunk bőven az évad során, sőt végül még a heti ügyek egyhangúságát is túlnövi valami sokkalta nagyobb és jelentősebb, körvonalazva ezzel egy potenciális főszálat, illetve egy előre ugyan már bőven sejthető, de vérszegénynek azért talán még nem csúfolható cliffhangert is.

Bár maga a műfaji párhuzam nyilván nem helytálló, azonban az arányok precíz műgonddal történő adagolása, mégis a Dokik (Scrubs) legszebb pillanatit idézte fel bennem. (Ami egyébként óriási vállveregetés a készítőknek, figyelembe véve, hogy mégiscsak minden idők legjobb szitkomjáról beszélünk. De, az. Mert csak és kész!) Mert hát a hangulat alapvetően egy könnyed, haverzsarus akciót hív életre, megfűszerezve, de persze semmiképpen sem túltolva benne a hétköznapias és valóságszagú bohóckodást, ám az egészet mégis átjárja valami olyasfajta keserédesség, vagy akár már valóban könnyfakasztó tragédia, amire egykoron (és talán azóta is) csak és kizárólag a Dokik volt képes. Mellesleg ahhoz hasonlóan ezúttal is parádés a szinkron, Kálid Artúr és Varga Gábor lubickolnak a szerepeikben, mi pedig élvezettel hallgatjuk az évődésüket! 

Bizony volt az évad során minden, amiért beleszerethettük. A valódi és fajsúlyos mélységekig eljutó karakterizálás mellett, országos szinten nézve a soundtrack, illetve meglepő módon az akció jelenetek is hozták a kötelezőt, a mellékszereplők pedig mindamellett, hogy többségükben egészen kedvelhetők voltak, pontosan úgy és annyit asszisztáltak, ahogyan és amennyit a cselekmény ténylegesen megindokolt. A heti ügyeket a szükségesnél jobban egy pillanatra sem erőltették le a torkunkon, sőt dacára annak, hogy az ilyesfajta nyomozósdi egyébként pont a halálom, sikerült egy-két egészen szórakoztató bűntényt összeügyeskedniük az íróknak. Az örömhöz pedig a már említett hangulati atmoszféra hibátlan receptje is termékenyen hozzájárult, hiszen a poénok valóban ültek, a drámai hangvétel pedig olyan közel hozta a nézőhöz a karaktereket, ami párját ritkítva varázsolta valódibbá a jellemrajzokat. Ugyanis Riggs fájdalmas egyensúlya a józan ész és a szuicid őrület között volt, hogy könyörtelenül felzabálta a lelkünket, míg máskor pedig majd kiestünk a szánkon a röhögéstől úgy, hogy tulajdonképpen nem is a tálalásban, csupán csak a perspektívában történt változás.

És bár meglehet, hogy a filmek rajongóinál jelentős hátránnyal indult a széria, azért én mégis bátorkodnék pótlásra biztatni mindenkit, már csak azért is, mert néhány epizódot követően a sorozat magabiztosan talál majd rá önmaga ízvilágára, hibátlanul megállva ezzel a saját lábán is. És szigorúan nézve csupán csak a felütés, valamint a főszereplő páros az, ami az elődből táplálkozik, ennek okán pedig a Halálos Fegyver inkább egyfajta meghajlás a klasszikus franchise hagyatéka előtt, mintsem izzadságszagú újradefiniálási kísérlet. A részről-részre exponenciálisan emelkedő színvonalért pedig kétségtelenül piros pont jár a komplett gárdának, ahogyan azért is csak méltatni tudjuk az illetékeseket, hogy úgy rakták le az idei etap egyik, ha valóban nem a legjobb országosát az asztalra, hogy legtöbb nézőjüket súlyos hátrányból kellett magukhoz édesgetniük.