Néhány nappal ezelőtt megünnepeltük Clive Barker 70. születésnapját egy összeállítással és most a rajongóknak itt az igazi ajándék. Az új Hellraiser már a 11. film a sorozatban, legutoljára 2018-ban látott napvilágot az Ítélet alcímre hallgató borzalom. Az idei darab azonban más stábbal, több pénzből, egy új irányt követve indult útnak, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy a franchise a régi fényében (vagy sötétségében) tündököljön. Épp ezért teljesen más sztorival, remake helyett egy reboottal próbálkoztak az alkotók, szerencsére sikerrel.

Riley (Odessa A'zion) fiatal felnőtt, akinek sok van a rovásán. Alkohol és drogproblémákkal küszködött, most bátyjánál él és igyekszik józan maradni. Pénzre van szüksége, ezért enged a kísértésnek és párjával feltörnek egy széfet, amiben egy titokzatos kocka lapul. A tárgy áldozatot követel és amikor testvére eltűnik, Riley-nak rá kell jönnie, hogy a fenyegetés nagyon is valós.

A filmmel kapcsolatban előzetesen az váltotta ki a legtöbb visszhangot, hogy a kultikus Pinhead (Jamie Clayton) ezúttal nő lesz. Lényegtelen, hogy a Cenobitáknak nincs nemük és ebben a filmben pont teljesen irrelevánsak ezek a változtatások, úgyhogy zárjuk is rövidre a kérdést. A rendező személye már egy sokkal egyöntetűbben pozitív dolog, David Bruckner ugyanis bizonyított már A rítussal, illetve az Éjszaka a házban is egy különleges darab lett.

A kulcskérdés, hogy a 2022-es Hellraiser mennyire akart valóban újdonságokkal előrukkolni és mennyire ragadt az elődjei árnyékában. A válasz elég egyértelmű, Bruckner szeretne megfelelni a régi rajongóknak, ugyanakkor a laikus közönséget is bevonzaná. A cselekmény nem siet sehova, a hangulatfokozó nyitány után egy viszonylag hosszabb expozíció következik Riley mindennapjaival, majd a kocka rejtélyével. Ennek ellenére sem untam a filmet, tetszett, hogy nem akarnak rögtön megmutatni mindent, ügyesen adagolják a misztikumot és a főhőssel együtt keressük a válaszokat a kérdésekre. Nyilván nem kell világmegváltó mélységekre gondolni, előkerül a fájdalom és az élvezet összemosott határmezsgyéje, vagy az áldozathozatal filozófiája, de a Hellraiser nem akar nagy igazságokkal szolgálni, megmarad szimpla slashernek, és ez így van rendjén.

A két órás játékidő ügyesen használja a zsáner paneleit, úgy szállítja a válaszokat, a feszültséget és a zaftosabb részleteket, ahogy kell, így kompenzálva a kiszámíthatóságát. Egyedül az utolsó harmadban éreztem, hogy kezd szétesni a történet. A kocka szabályrendszere egyszer nagyon fontos, míg máskor ellentmondásos, akárcsak egyes karakterek döntései, nem beszélve a végső találkozás erősen megkérdőjelezhető megoldásairól. Ne kerülgessük a forró kását, a legtöbben arra kíváncsiak milyenek a Cenobiták és szerencsére ezen a fronton nem érheti rossz szó Brucknerékat. A maszkok szuperek, érdemes rajtuk elidőzni, látszik, hogy nagy műgonddal elkészített sminkeket és praktikus effekteket használtak. A vérmennyiség nem különben emberes, örültem, hogy nem fogták vissza magukat, ez a világ megköveteli a brutalitást és ezt meg is kapjuk.

Sosem állt hozzám túl közel ez a sorozat, inkább elismerem, mint szeretem, de az első négy felvonásnak vitán felül megvannak a maga értékei. Kérdés, hogy tíz film után szükség volt-e erre, a válasz pedig egyértelműen igen. Bruckner képes friss vért pumpálni a franchise-ba, melynek jót tettek a változtatások és egyszerre felelhet meg a régi rajongóknak és szerezhet újakat.

Lehetett volna kicsit kurtítani rajta és az utolsó harmad helyenként ingatag lábakon áll, de a sztori vállalható, a Cenobiták marha jól néznek ki és az összkép egy véres, korrekt slashert ad ki. A zárást látva esélyes a folytatás, ha pedig legalább ezt a színvonalat tartják, akkor nem lesz nagy probléma a közeljövőben a Hellraiserrel.