A Lin-Manuel Miranda és Quiara Alegría Hudes azonos című, színpadra szánt musicalje alapján készült film jó eséllyel fog mosolyt csalni azoknak a filmszerető embereknek az arcára, akik kedvelik a műfajt. Két és fél órás játékidejében ötpercenként dalra fakad valaki és teszik ezt olyan stílusban, amely már ismerős lehet mondjuk a Miranda által színpadra állított Hamiltonból.
Az In the Heights - New York peremén egy tündérmese. Tündérmese olyan emberekről, akik szeretnének valami nagyot dobni az életük során és próbálnak kitörni a saját kis közegükből, amelyben lassan elveszni látszanak. Hőse, Usnavi (Anthony Ramos) azt vette fejébe, hogy New Yorkból visszamegy szülőföldjére, a Dominikai Köztársaságba, hogy ott leporolja, újraépítse édesapja kis bárját és megtalálja a saját maga megélhetését, a saját maga által felépített gazdagságát. A közeg, melyben él mindeközben lassan - saját elmondása szerint - kezd eltűnni, semmissé lenni.
A cselekmény több szálon fut, megannyi karaktert felvonultat fel: ott van Vanessa (Melissa Barrera), aki körmösként dolgozik, de szeretne saját ruhákat tervezni. Megismerhetjük Ninát (Leslie Grace), aki a Stanfordra jár és onnan látogat haza, viszont nem szeretne visszamenni tanulni. Hármójuk sorsát követhetjük végig a filmen, miközben csupa szerethető mellékkarakter veszi őket körbe és minden alkalmat megragadnak arra, hogy elénekeljék örömüket vagy bánatukat (ha nem is lett instant dallamtapadás, de élveztem a dalokat és ahogy előadták őket). John M. Chu filmje tehát jól ismert toposzokat jár körbe (álmok, ambíciók, kitörési vágyak), ami azonban frissé és újszerűvé teszi, az a közeg maga, ami egyben sajátos ízt is ad a végeredménynek. Ez a közeg, illetve annak ábrázolása pedig érezhetően megmutatkozik a zeneiségben, illetve az egész hangulatban, temperamentumban.
Legutóbb a West Side Story-ban láthattuk reprezentálva a latin-amerikai közösséget (kiváló és emlékezetes végeredménnyel), Chu pedig ezt - alapozva az eredeti musicalre - triplájára emeli ebben a filmben. Ahogyan pedig Spielberg mozijában, úgy itt is helyet kapnak a magasztos érzelmek, a szerelem, viszont Chu még több energiát vitt bele, még több dalt, még több lehetőséget arra, hogy a musical-rajongók elégedetten csettintsenek. A film közben eszembe jutott még a klasszikus darab újrafeldolgozásából az America című dal és a köré koreografált jelenet. Az a jelenet olyan volt, mint az In the Heights egésze: szédítő, színes, szagos, energiában és lendületben tobzódó. Annak lendülete elnyújtva két és fél órára.
Hogy jobb-e ez a film, mint a West Side Story? Nem, nem is kell annak lennie, viszont így is remek élményt nyújtott számomra. Lelkesen beszél az álmokról és azok megvalósításairól, szerelemről és szabadságról, valamint arról, hogy talán ezek az álmok, ezek a nagyívű célok talán nem is annyira a messzi távolban keresendők, hanem ott lehetnek helyben, egy utcával arrébb. Mindezt ötvözi olykor azzal a valósággal, amely az álmok mögött rejtezik: hogy a Stanfordban megalázták és megmotozták Ninát egy lopási gyanú miatt, hogy Usnavi boltjában a hűtő nem működik és a tej megromlik és hogy valahogy muszáj megőrizni mindannyiuknak azt a maradék méltóságot.
Ezeket a karaktereket az tartja életben, hogy van egy kitűzött céljuk, hogy van ambíciójuk, vagy ha legalább nekik nincs, igyekeznek segíteni a fiatalabb generációnak, hogy megtalálják az útjukat. Álmok és realitás az, ami a filmben ütközik, de épp csak annyira, hogy még megmaradjon az említett tündérmesei jellege és inkább felemelő, mintsem lesújtó hatással legyen. Tele van olyan látványos, hol fülledt, hol menthetetlenül romantikus (már-már túltolt) csúcspontokkal, mint az éjszakai klubjelenet a vadul táncoló Vanessával, vagy a ház falán lezavart tánc- és énekbetét Leslie Grace és Corey Hawkins közreműködésével.
Chu filmje tehát pezsgő, élettel teli, bombasztikus darab, ami azonban minden erénye és szenvedélyessége ellenére is érezhetően túllépi azt a játékidőt, ami optimális lett volna. Szűk két és fél óra egész egyszerűen indokolatlanul soknak hat és talán a kevesebb több lett volna. Ezen kívül a rendező - ahogyan már a Kőgazdag ázsiaiak című filmnél is - nem mindig hagyja levegőhöz jutni a filmet annyira, hogy a drámaibb pillanatok jobban hassanak (bár itt vélhetően Miranda keze is ott van a dologban) és vannak jelenetek, amikor a stílus jócskán elhagyja a tartalmat. Ezeket mégis bocsánatos bűnnek érzem, hiszen így is, ezekkel együtt is mosolyt csalt az arcomra és legszívesebben magam is beléptem volna a film világába, hogy a szereplőkkel együtt énekeljek és táncoljak. Szerettem és ajánlom.
