Todd Phillips Jokere némi meglepetésre letarolta a világot 2019-ben. Noha az amerikai kritikusokat megosztotta, a világ többi részén szinte egyöntetű sikernek bizonyult, ráadásul a közönség is vevő volt rá, amivel minden idők legtöbb bevételét termelő korhatáros mozijává vált (ezt a címet azóta a Deadpool & Rozsomák birtokolja). Eredetileg csak egy filmre terveztek, most mégis itt a folytatás, ahol az író-rendező szabad kezet kapott a stúdiótól. Hogy ez a végeredményt látva jó vagy rossz dolog-e, azt embere válogatja.
Arthur Fleck (Joaquin Phoenix), vagyis Joker, börtönszanatóriumban ül és a tárgyalására vár. Tettei valóságos mozgalmat indítottak, filmet készítettek róla, ő mégsem találja önmagát. Megismerkedik egy rajongójával, Lee-vel (Lady Gaga), aki kihozhatja belőle az igazi énjét.
Az előd diadalmenete után Phillips azt csinált, amit akart. Hiába támadták sokan, hogy romantizálja az erőszakot, káros üzenettel bír, a Joker olyan embereket is a mozikba csábított, akik alapvetően nem néznek komolyabb, mélyebb, drámaibb alkotásokat. Ez önmagában bravúr, s valahol adná magát, hogy hasonló vonalon mozogjon a folytatás, a direktor mégis szembement az elvárásokkal.
Kezdve a bejelentéssel, hogy a Kétszemélyes téboly musical lesz, mely egyszerre tűnt végtelenül izgalmas és furcsa döntésnek. A cselekményvezetés nemkülönben mást ad a vártnál, hiszen egy részben börtönfilmet, részben tárgyalótermi drámát kapunk számos dalbetéttel. Bizarrnak hangzik, s valóban az, a potenciál azonban ott van valami egészen autentikus dologra. Phillips lázadása, önfejűsége valahol becsülendő, ám hiába tűnik radikálisan másnak, a második felvonás túlságosan is támaszkodik az elsőre. Ezt úgy kell érteni, hogy érdemi történet nincs, a korábbi eseményeket mesélik újra, amivel az a probléma, hogy mindezt már láttuk. Sokadjára lefutni ugyanazokat a köröket pedig nem különösebben szórakoztató, legalábbis nem ebben a formában. A Jokerben egy karakter születését láttuk, ahol a főhős elkeseredettségében az erőszakhoz fordul, s válik egy bohócsminkes ámokfutóvá. Ehhez képest itt visszatáncolunk és Arthur ugyanúgy képtelen kibontakozni. Ebben lenne katalizátor Lee, a mentsvár, a megszállott rajongó, noha céljai közel sem önzetlenek.
Manipulatív és meg akarja kapni, amiért jött, az a valami pedig maga Joker, a teljes valójában. Nem érdekli Arthur, nem a traumatizált kisembert kívánja, hanem a magabiztos és kiszámíthatatlan őrültet. Ez a fajta ábrázolásmód a Kétszemélyes téboly legnagyobb erénye. Kiváló érzékkel ás bele a sztárkultuszba, az ebből fakadó nyomásba, megfelelési kényszerbe. A címszereplő két énjének küzdelme mellett azzal kénytelen szembesülni, hogy milyen elvárásokat támasztanak vele szemben. Elfogadásra, szeretetre éhezik, de ehhez az kell, hogy teljesen átlényegüljön.
Vívódó lelkiállapotát hivatottak lefesteni a zenei betétek, melyek helyenként kreatívan simulnak a jelenetek közé, ám sajnos a legtöbb esetben lassítják a tempót, nem beszélve arról, hogy egy idő után egyre frusztrálóbbá válnak a dalolászások. A musicalköntös mindig magában hordoz egy elemeltebb hangulatvilágot, de jelen esetben így is sokszor feltűnnek illogikus elemek. Az utolsó harmad szintén az első részt idézi, ugyanakkor igyekszik váltani és húzni egy merészet. Kár, hogy a gyors egymásutánban történő pálfordulások nem elég megalapozottak, így több kérdést felvetnek, még ha a zárás komor valósága képes hatást kiváltani a nézőből.
Joaquin Phoenix másodszor is remekel a szerepben, s talán elsőre furcsa lehet az éneklős szegmenseknél, de sikerrel megbirkózik a kihívással. Lady Gaga korrekt, a daloknál igazán brillírozik és kihozza a legtöbbet a karakterből, akiben azonban (vagy inkább a két főhős kapcsolatában) ennél több rejlett.
A Kétszemélyes téboly mindenképp merész vállalás volt, s kétségtelenül megvannak a maga erényei. Aktuális reflexió a hírnév nyomasztó hatásáról, a sztárkultusz jelenségről, mely pillanatok alatt felemel, ám ugyanilyen gyorsan a földre taszít. A társadalmi elvárások, a szeretetéhség mind további felmerülő témák, viszont mintha Phillips nem bízott volna a filmjében, akart valami extrát, ezért behozta a musicalbetéteket, melyek érdemben sajnos nem adnak hozzá az összképhez. Az önismétlő sztori és a vitatható karakterdöntések szintén bosszantóak, pláne az előd fényében. Túlzás lenne rossznak titulálni a Joker második részét, mert sok erős momentummal bír és technikailag is kiváló, de az vitán felül áll, hogy borzasztó megosztó lesz, csak ezúttal nem feltétlenül pozitív értelemben.