A fiatalok problémáit és érzelemvilágát bemutató alkotások elképesztő fejlődésen mentek át az elmúlt időszakban. Bár korábban is voltak érett, érzékeny művek (eszünkbe juthat például John Hughes univerzuma) , a '90-es években ez a tematika szinte csak vígjátékokban jelent meg.

Az utóbbi két évtizedben azonban felnőtt egy olyan alkotói generáció, amely egészen máshogy közelít a fiatalokhoz. A megértés igénye itt a kulcsszó, és az, hogy a filmesek nem egyfajta erkölcsi magaslatról prédikálnak, hanem megpróbálják autentikusan ábrázolni a sokszor számukra is kifürkészhetetlen világot.

Bár közel sem olyan látványosan, mint a tengerentúlon, a magyar filmben is érezteti hatását ez a tendencia. Reisz Gábor generációs filmjei vagy épp a Schwechtje Mihály által rendezett Remélem legközelebb sikerül meghalnod :) is újat hozott a műfajban, Kárpáti György Mór év elején bemutatott, ma pedig már az HBO Maxen is megtekinthető alkotása pedig az európai szerzői filmek motívumrendszerét megidézve próbál mélyére ásni egy depresszióval küzdő fiú problémáinak.

Egy drámatagozatos gimnáziumi osztály nyári táborba megy, majd csatlakozik hozzájuk a tanárnő (Tankó Erika) unokahúga, Anna (Bukovszky Orsolya), akire két fiú is szemet vet. Milán (Liber Ágoston) és Dani (Brezovszky Dániel György) legjobb barátok, ám a két fiú közé is egyre inkább éket ver előbbi depressziója. Milán életét családi traumák terhelik, a művészet és a kortársakhoz való kapcsolódás jelenthetné számára a kiutat, ám elméje pókhálója ebben is megakadályozza.

Kárpáti György Mór filmje formai szempontból sok közelmúltbéli magyar és európai szerzői filmet megidéz. A 4:3-as képarány a korábban említett Remélem legközelebb sikerül meghalnod:)-ot is eszünkbe juttathatja, de a stílus és főként a különböző formai elemek használatának célja kapcsán az Utoya, július 22. sem lenne téves referencia. Kárpáti ugyanis úgy kelt feszültséget, hogy közben egyfajta emberen túli veszélyre is felhívja a figyelmet. Ennek központi motívumai az olyan metaforák, mint az előbb említett pókháló vagy a zacskó, amelyen keresztül Milán a világot szemléli, és amely egyszerre fojtogatja és groteszk módon védi meg őt.

A rendező eredményesen építi az atmoszférát, ugyanakkor bizonyos elemek már a film elejétől túl direktnek hatnak. Milán halálfejeket rajzol a füzetébe, az általa elképzelt jelenet pedig egyfajta misztériumjáték lenne, ami a szorongásait tematizálná.

Kárpáti vállalása feltétlenül dicséretes, hiszen egy történetben akarja ábrázolni egy tragédia okait, következményeit és azt, hogy ezzel miként küzd meg a külvilág, ugyanakkor ehhez nagyon összeszedett szkriptre lett volna szükség. A játékidő előrehaladtával egyre inkább az lehet az érzésünk, hogy az alkotók nem tudtak választani két, önmagában egyaránt sokat ígérő út közül. A Jövő nyár koncentrálhatott volna a csoportdimamikára, ahhoz viszont nagyon keveset foglalkozik az osztály legtöbb tagjával, de a főszereplő hármasban is sok potenciál lett volna, ám ezen a téren megint csak mélyebb karakterrajzra lett volna szükség: Milán múltját  - jelzésszerűen - még ábrázolja a film, de például Annáról szinte semmit nem tudunk meg, a forgatókönyv nem teszi számunkra érthetővé a lány motivációit, azt, hogy miért megy bele a már eleinte is kockázatosnak tűnő játszmába a két fiúval.

A kint és bent ellentéte egész egyszerűen szétfeszíti ezt a filmet: Kárpáti egyszerre akarja elérni, hogy az impressziókból rakjuk össze Milán belső világát, illetve azt, hogy külső nézőpontból tekintsünk a tragédiára. Utóbbit szolgálják az álinterjúk, amelyben az osztály egyes tagjai fogalmaznak meg állításokat a fiúval kapcsolatban: itt megint csak a sok és kevés közé esnek az alkotók, ugyanis mint említettem, nem ismerjük meg eléggé ahhoz a karaktereket, hogy mondataiknak önmagában is súlya legyen, teljes körű tablót pedig nem kaphatunk a foszlányokból.

Bizonyos szempontból igazságtalan persze az összevetés, de a témában megkerülhetetlen 13 okom volt a korát megelőzve mutatta be, hogy miként lehet ezt igazán jól csinálni. A mellékkarakterek úgy kaptak súlyt, hogy közben egyértelmű volt, hogy ki van a fókuszban, és a mély empátia mellett a főszereplő jellemhibáit sem tagadták el a készítők.

A Jövő nyár a legtöbb területen olyan koncepcióbéli hibákkal küzd, ami miatt a színészek képességeire sem derülhet igazán fény. Annyiban mindenképpen jól sikerült a casting, hogy a szereplőket karizma tekintetében el tudjuk képzelni egy ilyen drámatáborban, de szinte egyáltalán nem kaptak muníciót az árnyalt alakításához.

A Jövő nyár kiemelkedően fontos film lehetett volna, ehelyett azonban azon alkotások sorát erősíti, amelynél sokkal nagyobbak az ambíciók, mint amilyen erős a forgatókönyv.