Hajdu Szabolcs korunk egyik legizgalmasabb, legsokoldalúbb magyar film- és színházi rendezője, aki hírneve és irigylésre méltó munkássága ellenére mégis arra kényszerül már hosszú évek óta - persze, ne tagadjuk, némi kölcsönös porösszerúgásnak köszönhetően -, hogy a jelenlegi filmtámogatási rendszeren kívül, saját forrásból és/vagy külföldi finanszírozással készítse el intim kamaradrámáit.
Kíméletlen társadalmi szatírája, a Békeidő című antológiafilm, illetve egy súlyos magánéleti krízis után a műveit íróként és színészként is jegyző Hajdu azonban úgy tűnik, végre befejezi trilógiát alkotó színdarabjainak mozgóképre adaptálását, hiszen a frissen mozikba került Kálmán-napot még ebben az évben követheti az Egy százalék indián filmváltozata is.
A szerző által nemes egyszerűséggel "párkapcsolati trilógia" gyűjtőnév alatt kezelt történetek sorát a Karlovy Vary-i Filmfesztivál fődíját elnyert Ernelláék Farkaséknál nyitotta meg 2016-ban. Míg az első filmben a két család kényszerű együttéléséből kirobbanó életvezetési, azon belül is a gyerekneveléssel kapcsolatos viták okozzák a régóta lappangó válság felszínre törését, addig a Kálmán-nap - középrész jellegéből adódóan - azt a bizonyos vihar előtti csendet mutatja be. Fellélegezni ettől még nincs okunk, a látottak ugyanis a Hajdutól megszokott módon kúsznak be, s fészkelik be magukat akár napokra az agyunk legrejtettebb zugába.
Kálmánhoz és Olgához (Hajdu Szabolcs és Tóth Orsi, egyébként pedig semmiképpen sem Kálmán Olgához) vendégségbe érkezik Levente és Zita (Szabó Domokos és Földeáki Nóra), hogy megünnepeljék a címszereplő névnapját. A két negyvenes házaspár kötelezőnek érződő összejövetele a felszolgált házi birspálinka fogyásával párhuzamosan válik egyre inkább terápiás üléssé, mely során fokozatosan sejlenek fel a kibeszéletlen, egymásra licitáló párkapcsolati nehézségek.
A Kálmán-nap annyiban tényleg a közeledő vihar előképe, hogy az azzal járó pusztításig már nem jutunk el a cselekményben. Hajdu ezúttal az intimitás és a szexualitás hiányából fakadó feszültségekkel, valamint az ezzel kapcsolatos morális dilemmákkal szembesíti nézőit, ám akármilyen mellbevágóak, húsba maróak is a középpontba állított témák, a humor legalább ennyire szerves részét képezi ennek az erősen párbeszédalapú, egyetlen térbe szorított drámának.
Ez utóbbi leginkább abban ragadható meg, hogy a szereplők által megtestesített karaktertípusok nem egydimenziós, fekete-fehér figurák, hanem sokféle emberből összegyúrt, komplex személyiségek, akiket látva valamennyien magunkra ismerhetünk, de legalábbis mindenki családjában, környezetében akad egy hozzájuk hasonló. Kálmánnak mindenről és mindenkiről sarkos, megingathatatlan véleménye van, ezt ugyanakkor feleségén, Olgán kívül senkinek nem meri szemtől szembe kommunikálni; Zita a végeláthatatlan, tökéletesen semmitmondó sztorijaival kompenzálja a benne tátongó ürességet; Leventét már fizikailag, gyomorsavval marja a bűntudat, és így tovább. Kezdetben az egyetlen enyhítő ellenpont ebben az időzített bombákkal telepakolt házban a Kálmánéknál dolgozó, megözvegyült ezermester, Ernő (Gelányi Imre) alakja, aki egyszerű melósként szerethető és humoros replikákkal oldja a sűrű és fajsúlyos dialógusokat.
Hajdu Szabolcsnak a fájóan valóságosnak ható, jó ritmusú párbeszédeken túl még mindig az a legnagyobb erőssége, ahogyan a karakterei nonverbális reakcióit és gesztusait képes megjeleníteni. Az érdem ebben elsősorban a vele évtizedek óta együtt játszó, dolgozó színészek (Szabó Domokos és Gelányi Imre gyakorlatilag elválaszthatatlan társai a rendezőnek) zsenialitását illeti, de tekintve, hogy itt egy színházi előadás filmadaptációjáról van szó, Bántó Csaba operatőr munkája külön említést érdemel. A stáb a rendelkezésre álló forgatási időt veszélyeztetve, kitartóan kereste a tökéletes helyszínt a főszereplők házához, ami egyszersmind a Kálmán-nap történetének a lelke. Bántó hosszú beállításainak, parányi, ám annál jelentősebb kameramozgásainak köszönhetően soha nem válik unalmassá vagy az érdektelenségig kiismerhetővé ez a kizárólagos tér, ami abból a szempontból is fontos teljesítmény, hogy a végeredmény így kicsit sem kelti egy tablószerűen lefilmezett színdarab érzetét.
A Kálmán-nap és a hozzá hasonló filmek láttán (ami Hajdu majd' egész életművét jellemzi) egyszerre örülünk és szomorodunk el, hogy elenyésző, szinte semmi büdzséből és egy mindenre elszánt, elhivatott alkotógárdával milyen magas színvonalú produkciókat lehet készíteni itthon. Hajdu Szabolcs legújabb nagyjátékfilmje gondolatokkal tölti meg a fejünket, nézése közben sírva nevetünk (sírva vigad a magyar), és az élmény még a moziteremből kibotorkálva sem ér véget. Sőt, akkor kezdődik csak igazán! Az egyetlen kérdés az, hogy beszélni is tudunk-e a bennünk kavargó érzelmekről.
