Borítékolható volt, hogy a koronavírus jó kis alapanyagként fog szolgálni hosszabb távon a filmeseknek, mert ha valaki világvége-sztorit akar forgatni, a pandémia egy tipikus hivatkozási pont szokott lenni. Egyelőre azonban még nem bővelkedünk COVID-ban tapicskoló filmekből (jobb is), de persze akadnak, akik nem bírták ki, hogy ne lépjenek rá erre az egyelőre meglehetősen ingoványos terepre. Az egyik Adam Mason és Michael Bay "koronathrillere", a Songbird, a másik, amiről most részletesebben is szó lesz, Doug Liman (A holnap határa) és Steven Knight (Vihar előtt, Birmingham bandája) HBO Maxos koprodukciója, a Karantén meló, Anne Hathaway és Chiwetel Ejiofor főszereplésével.
Micsoda impozáns gárda - gondolhatja a kedves olvasó az imént írtak alapján (bár Knight filmográfiáját ismerve enyhén szólva is vegyes érzések fognak el). Kell annál több, mint Ejiofor és Hathaway párosa, Ben Stillerrel, Ben Kingsleyvel és Stephen Merchanttel megfűszerezve A holnap határa rendezőjének COVID-os heist moviejában? A válasz sajnos egyértelmű: igen. Sőt. Sokkal több. Nem azzal van a probléma, hogy fogtunk egy sztárgárdát és leforgattunk velük egy koronavírus alatt játszódó filmet, hanem hogy a forgatókönyvet és a karaktereket elfelejtették rendesen megírni.
A Karantén meló mindenről szólni akar, csak épp nem bírja a farka (hogy egy kicsit keverjük a magyar közmondással). A cím alapján egy bank- vagy kaszinórablós, fordulatokban gazdag és a COVID kihívásaival átitatott cselekményre számíthatunk, holott valójában ez csupán a szándék. Paxtont és Lindát (Ejiofor és Hathaway) egyedül a karantén tartja egy háztartásban, igazság szerint már teljesen elhidegültek egymástól, sőt már a szakításon is túl vannak. Paxton a vírushelyzet és büntetett előélete miatt nehezen kap munkát, ám végül csak kap egy illegális fuvarmelót, ám nem számít arra, hogy többek között Linda munkahelyéről is el kell szállítania egy rendkívül értékes vagyontárgyat. Ezen felbuzdulva elhatározzák, hogy mi lenne, ha elsajátítanák?
Nem tűnik ez vészesnek, ugye? Kis párkapcsolati dráma, némi kaland. Ezzel ellentétben viszont a film első kétharmadában Paxton és Linda elképesztően hiteltelen hisztijében, ripacskodásában és önsajnálatában "gyönyörködhetünk", majd nagy nehezen elérkezünk a címben is sugallt fordulóponthoz, miszerint rabolni is kéne már. Bár a rablásjelenet valamivel többet nyújt izgalmakban az eddig látottakhoz képest, természetesen ott sem kell soderbergh-i magasságokra számítani. A Karantén meló még arra sem képes, hogy a vígjáték címkéjének kielégítetlenül megfeleljen, mert egyetlen egy poén volt, ami igazán működött, a többi vagy feszengős, vagy teljesen feledhető.
Mivel a koronavírus volt a legfőbb kiváltó oka a film elkészültének, jogos az elvárás, hogy szerepe is legyen. Limanék viszont a lehető legfelületesebben nyúltak a témához, mert a Karantén melóban a járvány egyenlő volt a Zoom-meetingekkel, a maszkkal és a hisztivel. Félreértés ne essék, az előbb felsoroltak sajnos jelentős részét képezik ennek az időszaknak, de kicsit az volt az érzése az embernek, hogy a karanténnal járó mellékhatások mind csak izzadtságszagú beleerőltetések. A hiteltelen színészi játéknak és az összecsapott, klisékkel teli szövegkönyvnek köszönhetően egy percig sem lehetett elhinni, hogy a szereplők valójában átélik a helyzet súlyosságát. (Még Linda csörömpölős, utcai eksztázisjelenete sem volt meggyőző, mily meglepő.)
A Karantén meló egyetlen kellemes meglepetése az új Warner-logó volt, ami itt debütált először. Kicsit tartottam attól, hogy a korábbi után csalódás lesz, de szerencsére - ha nem is múlja felül, de - jellegzetes grafikája van ennek is.
Nem nézhetetlen, megvannak elvétve a maga momentumai (főként a korábban említett heist-jelenetben), de otthonlétünkben ne ez legyen az a film, amire gondolkodás nélkül rászánnánk két órát az esténkből. Pótoljunk inkább klasszikusokat, Oscar-várományosokat, és ha ezekkel végeztünk, akkor talán érdemes pillantást vetni - nagyon óvatosan és észrevétlenül - a Karantén melóra.
