A Két lépés távolság (Five Feet Apart) történetének főszereplői két, 17-18 éves, cisztás fibrózissal küszködő tinédzser, akik próbálják leküzdeni súlyos tüdőbetegségüket - az egymás iránt táplált gyengéd érzelmeik pedig nem túlzottan segítik őket...
A főszereplő Stella (Haley Lu Richardson) egy alapos, ám erősen irányításmániás lány, aki próbál mindent megtenni a gyógyulás érdekében. Appot fejleszt a többi beteg számára, videóblogol a kezeléssel kapcsolatos legfontosabb infókról, listát vezet a teendőiről. Vele szemben ismerhetjük meg Will-t (akit a Riverdale-ből ismerős Cole Sprouse alakít), a nem törődöm "rosszfiút", aki a lánnyal ellentétben már beletörődött a sorsába és szándékosan kerüli a gyógyszerek és kezelések rendszeres használatát.
Nyilván köztük kezd kibontakozni a film cselekményét mozgató szerelmi szál, ahogyan Stella próbálja megmenteni Will-t, miközben a fiú is próbál hatni rá. Mindezt pedig gyakorlatilag egy jelenet kivételével végig a kórházi folyosók, szobák, várótermek vagy épp a tetőtér légkörében. Azért is jár a plusz pont, hogy a megannyi doktoros sorozat után a helyszín ezúttal nem a szokásos, steril módon került ábrázolásra. A CF-es betegek számára az ottani dolgozók igyekeztek otthonossá, családiassá tenni a környezetet, ami a film előnyére vált az alapvetően eléggé depresszív témájával a középpontban.
Kezdeném azzal, ami tetszett: a film számomra a karakterek szempontjából kiválóan működött. A két főszereplő színész játéka viszi a hátán az egész filmet. Richardson egy rendkívül széles érzelmi skálán mozog ügyesen és hitelesen a film során, Sprouse-nak pedig jól megy ez a különc, magányos hős szerep - amit szerencsére ezúttal nem tolt túl sem ő, sem pedig az írók, á la Riverdale. Mind a ketten kölcsönösen hatnak egymásra és változnak a film végére, ez a karakterfejlődés pedig nem pontszerű, hanem szépen bontakozik ki a teljes játékidő alatt.
Ahol nálam a legtöbb ilyen film elbukik, az a "szerelem első látásra" pillanat a történet legelején. Épp ezért felüdülés volt végre látni, ahogy a romantikus kötődés ezúttal sokkalta lassabban és természetesebben alakul a két főhős között. Habár Will-nek érezhetően akadnak ilyen szándékai már a legelső találkánál és Stella számára sem közömbös a srác, valahogy mégis elhitette velem a film, hogy ők tényleg meg akarnak ismerkedni. Változtatni akartak egymás életén és hozzáállásán, hogy segítsenek a másiknak átvészelni a betegséget.
A többi fontosabb mellékkarakter is jól szuperált egyébként: a Moisés Arias által megformált Poe biztosította a tragikus és a komikus pillanatokat egyaránt, valamint Barb nővér (Kimberly Hébert Gregory) is érthető motivációkkal és többdimenziós karakterrel gazdagította a történetet. Mindez ügyesen van megcsavarva a betegségükből adódó, "két lépés távolság" szabállyal, amit a film során végig kreatívan oldottak meg a készítők. Itt sokkalta jobban tetszett a fizikai korlát ábrázolása a románcban, mint például a 2017-es "Minden, minden"-ben. Ráadásul pusztán csak egyszer-kétszer éreztem, hogy átfolyik a nyál a vásznon, amitől az előzetesek alapján bevallom, sokkalta jobban féltem.
És akkor a feketeleves: a karakterek közül akikkel nem voltam kibékülve, azok a szülők, mind a két fronton. Szerintem túlságosan is ki lettek hagyva a sztoriból. A Will édesanyját megformáló Claire Forlani például kb. öt sornyi szöveget kapott, még a fia szülinapi ajándékát is off-screen hagyta ott az ágya mellett, ami a (szintén elmondásból megismert) karakterével teljesen szembement. Stella szülei közül is egyedül az anyukája kapott egy rövid jelenetet a lányával, úgyhogy a fentiek miatt a végső "konfliktus" a két beteg gyerek szülei között nem igazán érződött át és kissé erőltetettnek is hatott. Szerintem őket jobban is ki kellett volna fejteni. Viszont gyanúsan ez is erősítette volna a másik problémát, miszerint...
A film kissé túl van nyújtva, amit leginkább a rendkívül sok statikus, ugyanazt a témát körüljáró beszélgetés okoz. Vannak remek karakterpillanatok, Stella és Will között többször is erős konfliktus adódik más és más okokból kifolyólag... de rengeteg diskurzus szól a halálról, az elmúlásról, a végről, a levegő elfogyásáról. Utólag belegondoltam a helyzetükbe, hogy persze, ugyan mi foglalkoztatna két, ennyire súlyosan beteg tinédzsert, érthető, hogy ennyit beszélnek róla. Viszont egyeseknek ez talán túl sok lehet, legyen szó a dialógusok kevésbé boldog érzelmi töltetéről, vagy szimplán csak a mennyiségükről szerte a film során.
Félreértés ne essék, közel sem ilyen kaliberű dialógusokból áll a film, számtalan remek cselekménnyel töltötték meg a sztorit: Will szülinapja, Stella és Will első randija, a menekülés Barb nővér elől, az éjjeli séta odakint. Ráadásul a történet vége is abszolút betalál és garantált a papírzsepi fogyasztás. Egyszerre éreztem hollywoodinak és anti-hollywoodinak egyben, ami elsőre furcsán hangozhat, de ha megnézitek a filmet, érteni fogjátok az alapvetően pozitív hangvételű gondolatomat.
Az utóbbi évek során bepróbáltam néhány szerelmi drámát, és noha közel sem ez a fő zsánerem, de a Két lépés távolság egy óriási pozitív csalódás: remek filmélményként szolgált és ezúttal abszolút nem értek egyet a kritikusi összképpel. Olvastam, hogy sokan a betegség romantizálását kifogásolták, valamint hogy a film rossz példát mutat az alapvetően tiltott románc ábrázolásával. Nem igazán értem: a film célja közel sem ez, a teljes cselekmény felhívja erre a figyelmet, amit a befejezés vastagon alá is húz. A szerelem bizony nem old meg minden problémát, de még így is sikerült egy szép, kielégítő befejezést írni.
Személy szerint tényleg ajánlom, aki a Bosszúállók: Végjáték, a John Wick 3, a Detektív Pikachu vagy az Aladdin között egy földhözragadtabb, romantikus drámára szeretne beülni (tipikusan a párjával), az mindenképp tegyen vele egy próbát.