Sokáig úgy festett, hogy a Dreamworks méltó riválisa lesz a Disney és legfőképp a Pixar animációs filmjeinek, hiszen egy bizonyos zöld ogre tudhatta magáénak először ebben a kategóriában az aranyszobrot is. Ez után a stúdió szépen rá is állt a popkulturális utalásokkal tarkított mesékre, amelyek a lámpás cég szívvel-lélekkel és nem kevés kreativitással tarkított történeteihez képest inkább csak szimplán szórakoztatóak voltak és ezzel együtt gyorsan felejthetőek is. Aztán 2008-ban begurult Po, aki a marketinganyagokkal ellentétben minden esetlenségével együtt rettentő szerethető volt, kalandjai nélkülözték a kötelező kikacsintásokat az adott sikerfilmekre, ezzel együtt a látványos összecsapások mellett nem egy wuxia vagy Dragon Ball epizód elbújhatott volna. A Kung Fu Panda megfelelő érzékkel vegyítette a tohonya mackó képében a rajongói mentalitást a keleti filozófiával és szerencsére a tanulság is ízlésesen volt tálalva. A második rész pedig mondhatni az animációs filmek A birodalom visszavágja: sötétebb volt és komorabb, a címszereplő kapott egy vele egyenrangú nemezist Lord Shen képében, aki elsősorban lelkileg jelentett fenyegetést a főhősre, miközben egy gyerekfilmbe finoman belevitt olyan komoly témákat, mint népirtás, vagy a sebek az egyént felőrlő hatásai. Sajnos a harmadik epizódra elfogyott a szufla, de még mindig megvan benne mindaz, amiért imádni lehet ezt a trilógiát: a szív és a lélek.
Pedig kicsit olyan érzése támad az egyszeri Sárkányharcosnak a filmet nézve, hogy a második epizódot jegyző Jennifer Yuh - kiegészülve Alessandro Carlonival - ukázba kapta, hogy a trilógia zárlatot vegyék legalább olyan könnyedre, mint a nyitányt. A rendezőpáros ezt még túl is teljesítette, mivel a harmadik gyakorlatban több a poén, mint az előző két részben együttvéve. Ezzel együtt azonban el is vették a tétjét az egésznek, és nem restek beáldozni egy-egy szépen felvezetett drámai pillanatot a humor oltárán, amelyek jó része inkább a hasra esős, burleszk poénoknak kedvez, amit a kisebbek mindenképp nagyra értékelnek majd.
A súlytalanság talán mégis a főgonosz tekintetében a legszembeötlőbb, hiába vette kölcsön hozzá a most John Powell nélkül lényegesen erőtlenebb teljesítményt nyújtó Hans Zimmer az Imagine dragons "I'm So Sorry" című slágerének a taktusait vezérmotívumként. Kai kétségtelenül a széria leggyengébb antagonistája és ki is ütközik benne a széria egyik visszatérő hibája, mely szerint nincs valamire való konfrontáció az adott nemezis és Po között. Az első rész Tai Lungja remekül volt megírva, aki elsősorban Shifut, valamint általa Tigrist és Po-t határozta meg, viszont a hóleopárd mégis a kis kung fu mester antitézise volt elsősorban, maga a főhős csak a fináléban találkozott vele, így összecsapásukban is a humor dominált. Ellenben Lord Shen bravúrosan egy szintre lett helyezve a plöttyedt pandával, akivel több fronton is konfrontálódott, az albínó páva tervei lényegesen nagyívűbbek voltak, de a figura Pohoz hasonlóan éppúgy tele volt kétségekkel és ehhez mérten éppen annyira lehetett gyűlölni, mint szánni. Ezzel szemben Kai szinte egyik szereplőhöz sem köthető igazán (ezt egy visszatérő poénban nem is győzik elsütni), története is inkább van felskiccelve, mintsem rendesen kidolgozva. A főhőssel is csak a fináléban mérkőzik meg és tetteinek sincs érdemben akkora tétje (leszámítva a Jade palota pusztítását), mint fent felsorolt elődeinek, motivációi pedig elnagyoltak, hiába próbálkozik J.K. Simmons (magyarban Barbinek Péter) becsülettel megtölteni élettel a karaktert.
Mielőtt azonban túlontúl negatívba fordulnék, le kell szögeznem, hogy a Kung Fu Panda 3 egy végtelenül szórakoztató családi mozi. Po karakterfejlődésének újabb szintje - a túltolt poénok ellenére is - tanítani való. A mackó még mindig érti a chiziót, akit nem csak külleme, hanem kitartó, szeretetre méltó jelleme miatt is képtelenség nem szeretni. Ez az, amibe Shrek harmadjára már csúfondárosan bele bukott. A korábbi részek tanulságait a gyökérkeresés képében ügyesen gördíti tovább, a két apa szála is finoman válik a történet, valamint a karakterfejlődés részévé és a korra is a kellő tapintattal reflektál a "légy az, amiben a legjobb vagy" mantrával, a befejezés pedig abszolút szép kört zár be, hogy innen ne tudják folytatni, ebben is egy Wuxi ujjfogást bemutatva a feleslegesen túltolt ogrénak. .
A szemkápráztató animáció, a továbbra is látványos akciók, valamint a Dreamworkshöz mért, abszolút nem bazári 3D pedig egy valóban szórakoztató másfél órát eredményez kicsiknek és nagyoknak egyaránt. Ugyan a két nemes elődökhöz nem ér fel, de szégyent se vall rájuk, hála gyönyörű világának és imádni való főhősének, aki harmadjára bizonyítja, hogy ott a helye az animációsfilmek legnagyobb Sárkányharcosai között.