Végre kezd beindulni az év horrorfronton. A biztató tendenciát a Szeplőtlen indította, aztán jött a hasonló stílusú Az első ómen, illetve hamarosan érkezik a kiváló mókának tűnő Abigail is. A Late Night with the Devil egy papíron tavalyi film, fesztiválokon már bemutatták, most pedig a Shudderen vált elérhetővé. A végeredmény olyannyira nem okozott csalódást, hogy eddig lazán az év horrorjához van szerencsénk.
Jack Delroy (David Dastmalchian) a '70-es évek Amerikájában egy sikeres talkshow, a Night Owls hostja. Pechjére örökös másodikként emlegetik a nézettségben, de a '77-es halloweeni adásban valami olyat tervez, ami az első helyre repítheti a népszerűségi mutatón.
Cameron és Colin Cairnes a saját ötletük alapján forgatták a filmet, és a koncepció egészen kivételes. Kiszélesítik a műfaj határait, miközben az összkép megmarad abszolút horrornak. A felvezetés áldokumentumfilmként összegzi Delroy karrierjét, honnan indult, hol tart most. Bepillantást nyerünk a tökéletes házasságába, majd felesége halálába, ami majdnem visszavonulásra késztette.
A prológus megadja az alaphangulatot, kiváló érzékkel repít vissza a '70-es évekbe, amikor a tévé sokkal másképp működött. A vietnámi háború borzalma, Nixon elnöksége, a megjelenő szekták, sorozatgyilkosok mellett kellett valami, ami elvonja az emberek figyelmét a hétköznapokról. Szinte bármit megengedtek, a rendezőpáros pedig erre reflektál frappánsan. Művük egyszerre found footage film és mégsem, egyszerre szatíra és természetfeletti horror, mindvégig remekül lavírozva a könnyedebb és komolyabb témák közt. A korszellem ábrázolása mellett akad benne aktualitás, szépen megfricskázzák a minden eszközt bevető médiumokat, amik a moralitást sárba tiporva vadásznak a kattintásokra, nézőkre, hallgatókra. A cselekmény lassan építkezik, de kiváló eszközökkel teszi mindezt.
Majd' egy órát kell várni, mire a klasszikusabb horrorvonalat felvesszük, ám messze nem unalmas addig sem a film. A talkshow-s szetting garantálja, hogy ne unatkozzunk és rendre vannak jelek arra, hogy mi vár ránk a későbbiekben. Néha olyan apróságok, amik lehet fel sem tűnnek, pedig bizony ott vannak. Delroy vendégei nemkülönben jó figurák, kezdve a halottakkal kommunikáló Christou-val (Fayssal Bazzi), majd érkezik az aduász, a cinikus, minden paranormális jelenséget megcáfoló Carmichael Haig (Ian Bliss). Őt egyébként egy élő személyről mintázták, aki anno hasonló csalókat és természetfeletti tévhiteket leplezett le.
Az est fénypontja egy parapszichológus és felkaroltja, a démoni megszállás alatt álló Lilly (Ingrid Torelli). Itt kezdődnek az igazi bajok, de Cairnesék egészen a zárásig pazar érzékkel mossák el az ezotéria és a valóság közti határvonalat. A kimért tempónak hála amikor odacsap a film, azt garantáltan megérezzük. Az utolsó harmad pokoljárása iszonyú hatásos, a praktikus effektek szuperek és ezen a fronton is a '70-es éveket idézik. A minimális CGI nem lóg ki, a befejezés pedig igazi gyomrost ad, és gondoskodik róla, hogy az élmény még jó sokáig velünk maradjon.
Kicsit kitérek a filmet övező botrányra, miszerint az alkotók AI által generált képeket használtak a pár másodperces vágóképekhez. Ez egyfelől se nem feltűnő, se nem zavaró, másrészt a jelenség, ami emiatt kialakult, röhejes. Értem, hogy mi kifogásolható benne, ne adjunk teret az AI-nak a művészetben, de egy kis költségvetésű, kreatív, hiánypótló zsánermozinál, aminek minden porcikáját támogatni kéne, egyszerűen nem szabad beleállni ebbe. Rengeteg olyan véleményt olvasni, hogy a néző imádta a filmet, de emiatt egy csillagot adott rá, a rendezők pedig biztos pokolra jutnak. Nem itt kell bojkottálni és keseregni, hanem azon igénytelen fércmunkáknál, ahol a szkriptet is mesterséges intelligenciával iratják. A Late Night with the Devil ezzel szemben minden elismerést megérdemel.
Nem szabad hagyni, hogy ez a dolog beárnyékolja az összkép minőségét, ami évek óta az egyik legautentikusabb horrort eredményezte. David Dastmalchian végre kapott egy főszerepet és lubickol is benne, nagyon kijárt már neki egy efféle jutalomjáték. A Late Night with the Devil nagyon sok minden egyszerre, többek közt jump scare-ek nélkül képes a bőrünk alá kúszni, a hangulata brutálisan erős és a komplett koncepció briliáns. Nem erőltetett retró hullámlovaglás, hanem zseniális korrajz, ami a mai horrorzsánerben is kiválóan működik.
