És azt is tudják, hogy ehhez nem nyílegyenesen a szívünket kell megcélozni gejl üzenettel, túlvezérelt dallamokkal és sekélyes főszereplőkkel. Nem. A lámpás cégnél nagyon tisztában vannak vele, hogy ehhez éppúgy meg kell érinteni a rekeszizmainkat (ez még a könnyebbik rész), mint az intellektusunkat és a lelkünket. Mondanom se kell, utóbbi a nehezebb és a melósabb. Ráadásul ha ezt lehet, minél inkább szimbiózisban tenni, nem egyik, vagy másik fölé kerekedni, ahogy azt a legtöbb stúdió teszi. Úgy mesélni, hogy a gyereket egyszerre szórakoztassuk és tanítsuk (utóbbit a didaktikusság legkisebb jele nélkül) és adjunk a szülőknek is olyan élményt, olyan gondolatokat, amikkel nem feltétlenül van tisztában, vagy nem igen beszél róla. Azzal, hogy a gyermekek fejébe bekerülnek ezek a gondolatok - akik velünk ellentétben a maguk egyszerű őszinteségében, tisztaságában nem félnek kérdezni, érdeklődni és megérteni -, mi is feldolgozunk olyan elvontnak tűnő folyamatokat, amik elsősorban a mi mindennapjaink részét képezik, mégis megakasztanak, letargiába, depresszióba taszítanak, vagy csak egyszerűen hajlamosak vagyunk nem törődni velük, félvállról venni azokat. A Pixarról pedig mindezek fényében nem túlzás kijelenteni, hogy kultúrmissziót hajt végre (méghozzá sikeresen!), társadalomjobbító szándékkal, a Lelki ismeretek pedig erre az egyik legkiválóbb példa.

Pete Docter nem hiába a stúdió - és ezzel együtt a jelenlegi animációs műfaj - egyik legtehetségesebb mozimágusa. Nemcsak az animáció határait, hanem ezzel együtt a történetmesélés határait is kiterjeszti, méghozzá az emberi természeten, annak vágyain, félelmein, sőt mi több, olykor kicsinyes természetén keresztül. A Szörny Rt.-ben még a gyermeki fantázia rejtette félelmek mögé nézett, hogy azt két nem is ember arcú, de éppen annyira emberi természetű szörnnyel ruházza fel. A Fel!-ben viszont tett egy ragyogó 180 fokos fordulatot és az öregkor berögződéseit, a ragaszkodást, annak sokszor pont a hiábavalóságát, destruktív mivoltát tette a középpontba, mindezt a filmtörténelem egyik legszebb és legszívfacsaróbb nyitányával.

A megérdemelt diadalmenet után (Oscar-díj neki és Michael Giacchino zeneszerzőnek) azonban szó szerint még mélyebbre ásott és az Agymanókkal a Pixar történetének (addigi) legintelligensebb meséjét hozta tető alá. Egyszerre beszélt benne a kamaszkor zavarodottságáról és az érzelmek komplikáltságáról, azok személyiségformáló és sorsdöntő hatásáról, ismét csak közérthetően, ismét csak Oscar-díjjal jutalmazva, miközben szereplői életkorát is előző két filmje közé lőtte be. A Lelki ismeretekkel azonban Docter még ennél is messzebbre ment már csupán azzal, hogy egy középkorú, továbbra is az álmai után vágyódó iskolai zenetanárt tett meg főszereplőnek. Az eredmény? Természetesen olyan csoda, amire csakis a Pixartól és Doctertől lehet számítani.

Csoda, mert úgy beszél arról, hogy mi is a lélek (mitől lesz fásult, inspirált, tiszta, elveszett), és úgy összességében olyan létfilozófiai kérdésekről, hogy mi is tesz minket emberré, érző lénnyé, hogy azt 7-től 7000 éves korig mindenki megértené. Tényleg nehéz továbbra is a pozitív jelzőket találni arra, hogy Docter milyen sokszínűen, ötletesen, mégis mindenki számára közérthetően, hovatovább viccesen beszél a lélek mibenlétéről és a zene szeretetén keresztül az alkotásról magáról, a művészetről. (Vagyis a Pixar szempontjából ismét egy erősen önreflexív darab született.) Hogy utóbbi lehet éppúgy ösztönző erő, mint saját magunk által felhúzott börtön, amiből nem vagyunk hajlandóak kitörni.

És hogy ezt sokszor nem csak gyönyörű, hanem rettentő életszerű, vagy éppen ellenkezőleg, kifejezetten egyedi, semmi máshoz nem fogható animációval éri el. Egyszerűen élvezet elveszni a "túlvilág" megnyugtatóan sematikus kék színeiben éppúgy, mint New York ősziesen fakó, színes-szagos forgatagában. Mellesleg a film olyan csodás óda a Nagy Almához, amire még Woody Allen is elismerően biccentene. Ráadásul a Lelki ismeretek (Nobel-díj kéretik a magyar cím fordítójának, egyszerűen zseniálisan kifejező!) csodásan párba állítható az Agymanókkal: amíg az a pszichológia tudományát, az abban foglaltakat hozta közelebb, tette közérthetőbbé, addig jelen dolgozat egyértelműen a filozófiát. Mindkettő az embert kutatja, csak más-más szemszögből.

Viszont a filmmel szembeni csekély problémáim egy része is ebből fakad. Most érezni először azt, hogy Docter már a határait feszegeti és a két film, az Agymanók és a Lelki ismeretek sokszor túlontúl hasonlít egymásra szerkezetében, konfliktusában, vagy figuráiban. A másik, hogy David Fincher mostanra állandó alkotótársainak, Trent Reznornak és Atticus Rossnak hiába kifejezetten sajátosak, egyediek a dallamaik, nem maradnak meg az emberben igazán, különösen amikor igazán érzelmesnek, vagy játékosnak kellene lenniük. Ezt az olyan Pixar-veteránok, mint a már emlegetett Giacchino, vagy Thomas Newman sokkalta jobban, vagy emlékezetesebben megoldották volna. A harmadik problémáról viszont a legkevésbé sem Docter, vagy a Pixar, hanem a jelenlegi pandémiás helyzet tehet. Ezt a filmet egyértelműen nagyvászonra szánták, ahol egyértelműen elszigetelődik az ember a külvilág zajától és csak a filmre koncentrál, elveszik benne, márpedig jelen esetben maximálisan igényli. Elsőre kisképernyőn (pláne most, karácsonyi ételektől telítve) odahaza nem úgy működik, kismilliószor leállítva, visszapörgetve, ahogy ezt eredetileg tervezték. 

De a Pixar pont ezzel bizonyítja azt, amin jelenleg a fél világ mereng: a streaming nem veheti át a mozi helyét, mert az még mindig valami olyan mágikusat, varázslatosat tud hozzáadni a kész műhöz, amit otthon éppúgy nem lehet újrateremteni, mint ahogy az akármelyik klasszikus, szívet-lelket tartalmazó filmre igaz. Márpedig a Lelki ismereteket minden lelkiismeret furdalás nélkül lehet már most mesterműnek nevezni.