Az angol illusztrátor és festő, Louis Wain antropomorfizált, nagyszemű macskáival írta be magát a művészettörténetbe. Öt lánytestvére volt, akiknek eltartása apjuk halála után az ő felelőssége lett, Louis pedig a viktoriánus Angliában különböző újságoknak rajzolt zsánerképeket és megrendelésre állatportrékat gyártott. 23 évesen elvette húgai nevelőnőjét, a frigyet pedig nem nézték jó szemmel, tekintve, hogy Emily Richardson nem volt tehetős értelmiségi, és 10 évvel idősebb is volt Louis-nál.
Felesége hamarosan emlőrákban elhunyt, de betegsége alatt örökbe fogadtak egy Peter nevű macskát, aki nemcsak Wain művészetére volt nagy hatással, hanem meghonosította az otthoni háziállattartást is.
Wain gyászát a macskák iránti megszállottságába ölte, és egyre hírhedtebb lett vad teóriáiról: mint oly' sok embert az 1880-as években, Louis-t is elragadta az elektromosság iránti fokozott érdeklődés, és be nem bizonyított téveszméi között egyre több teret kaptak a cicák és az elektromosság közötti bonyolult kapcsolati viszonyok. A film ezen az igaz történeten alapul, és tételesen végig is veszi Wain életének sarkalatos pontjait - csak épp a művészete szorul háttérbe. Családjában nem volt egyedüli eset az elmebetegség, és maga is depresszióval, lázálmokkal és mentális instabilitással küzdött, a film azonban ezek összefüggéseit csak annyiban tárgyalja, hogy a felesége halála és Peter megismerése, majd elvesztése hogyan hatott az életére, kevéssé a műveire.
A macskás képek erőssége épp a szatirikusságukban rejlett: az emberi jellemzőkkel felruházott, emberi tevékenységet végző macskák (szivaroznak, kártyáznak, operába járnak) állásfoglalások, amik itt egy olyan ember agyszüleményeinek hatnak, akit élete végéig áldozatnak állítottak be. Holott ennél sokkal kritikusabbnak tekinthetőek a festményei. Wain különc volt, bohókás, nyúlszája miatt önbizalomhiányos, ugyanakkor tehetséges alkotó, akinek sajátos víziói széles körben ismertek és népszerűek lettek. A film halványan utal arra, hogy egyre romló elmeállapota párhuzamban állt azzal, hogyan jutottunk el a hiperrealisztikus állatképektől a pszichedelikus macskás képeslapokig, de a Louis Wain rendkívüli élete valóban az életére fókuszál, nem az őt meghatározó és hírnevet hozó macskáira.
Amivel csak az a baj, hogy Louis Wain önmagában nem kifejezetten érdekes. A megbomlott elméjű, családi gondokkal küszködő, nincstelen művész toposza állandó, amit vászonra vitelkor sajátos művészetükkel lehetne egyedivé tenni. Látszik, hogy a mindig remek Benedict Cumberbatch és a rendező, Will Sharpe szerelemprojektje volt, ami összességében nem lett egy rossz portré, de a felvezetés és a lecsengés nem biztos, hogy képes megfogni a nézőt. Legérdekesebb epizódjai a tévképzetek manifesztálódásai és Wain képei, amik olyanok, mint a szőttesek, vagy mint gyermekkorunk mesekönyveinek aranyosnak szánt, de rémisztő illusztrációi, ezekből azonban túl kevés adatik meg.
A néha burleszkszerű figurák és mozdulataik mind a vibráló, mind a komor képek között jól működnek, és a révületbe ejtő fényjátékok reflektálnak Wain kaotikus jellemére és alkotásaira, de a 4:3-as képarány például nem tesz hozzá a történet érzelmi töltetéhez. Stílusa erősen hajaz Wes Anderson szín- és kompozícióhasználatára, még inkább Armando Iannucci 2019-es David Copperfield-filmjére.
Élénk, festői beállításai, valamint Cumberbatch, Claire Foy és a többi főszereplő kiváló játékáért érdemes adni neki egy esélyt, viszont nem garancia, hogy közelebb jutunk magához a festőhöz. Hiányzik belőle az a plusz, amitől megérthetjük, miért jelentettek ekkora kiugrást Wain macskái.
