Ma Rainey, a blues nagyasszonya (vagy másnéven a blues anyja) egy vándor színitársulatban kezdte, ahol megismerkedett Bessie Smith-szel, de vele ellentétben az átütő sikerre várnia kellett. Igazi harcos szellem volt, aki világi zenével és barátságtalansággal reagált a fehér felsőbbrendűségre.

A szövegközpontú kamaradarab laza cselekménye egy lemezfelvétel körül forog, amelyben az énekesnő, Ma Rainey (Viola Davis) egyik leghíresebb dalát, a Ma Rainey's Black Bottom címűt játsszák fel a Paramount Records számára. Ez azonban a legcsekélyebb eleme a filmnek, amiből úgy nőnek ki az egy tőről fakadó, de különféle hányattatott élettörténetek, mint a gyorsan hervadó szirmok. Ezek közül emelkedik ki a két kulcsszereplő, és amit az 1920-as évek Amerikájában képviselnek.

A 19. század második felében elkezdték felszámolni a rabszolgaságot, és bár a blues kialakulásához több minden hozzájárult és maga a zene is igen változatos, a friss szabadság érzésének nagy része volt benne, és gyakran az ellenállás szimbólumaként azonosították. A blues alapvetően szomorú tónusú (ahogy a neve is jelzi) és lassú, ebből fejlődött ki, jelen esetben ennek "ellentéteként" jelenik meg Levee (Chadwick Boseman) improvizatív játéka és a harmincas évekre felfutó swingkorszak, vagyis az ugyanazt a formát és harmóniasort tartalmazó dalok, de felgyorsított lüktetéssel. A filmben azonban jól bemutatják a változó kor aggályait és a különféle módszereket, ahogy az emberek túlélni próbálnak.

A film a bevezetőjében egyszerű jelzésekkel vázolja fel a konfliktusokat feketék és fehérek, valamint Ma Rainey és trombitása, Levee között. Rainey harsány, pimasz és tiszteletet követel, határozott nő, aki aranyfogával és erős sminkjével már messziről kirívó jelenség. Nyers, de tapasztalt és megfontolt, akinek zenéjéből árad a dac. Ezzel szemben Levee mást képvisel: a haladást, a gyors sikert, vagyis "arra vágyik, amit megígértek neki". Az I. világháborútól kezdve a Nagy Népvándorlás során feketék százezrei mentek északra gazdasági okokból és a faji szegregáció elől, de kedvezőbb körülményeket ott sem találtak, csak gettókat. Noha Levee karaktere kitalált, számtalan zenész és ember sorsát reprezentálja. És míg a film végére ő megalkuvó lesz, addig előremutató dalai egészen más "színezetet" kapnak és fanyar felhangot.

Ma Rainey sikeres, mégis tisztában van vele, hogy minden percben küzdenie kell, különben nagy nehézségek árán elért státuszát pillanatok alatt romokban találhatja, ebből fakad rideg és karakán természete. Levee mindebből csak annyit lát, hogy a zenén és az elismerésen keresztül térdre kényszerítheti a fehér embereket és megfizethet az elnyomóknak. Isten helyett a zene erejében hisz és a társadalmi mobilitásban, és figuráját szimbólumok veszik körül: az ajtó, ami a szabadság helyett a zsákutcát jelenti vagy a cipő, ami a status qou és egy modern, fiatalos, haladó lendület, egy új élet jelképe. Mikor a trombitás mindent elveszít - beleértve a zenét is -, nincs már miért harcolnia. A blues "nem szórakozásra van, hanem hogy megértsük az életet", és akinek már ez sem adatott meg, vagy a vallásosságába kapaszkodhat, vagy semmibe.

Davis szinte felismerhetetlen, de nem csak a sminknek és egyéb kiegészítőknek köszönhetően, hanem mert teljesen átlényegül, és igazi különc és erélyes dívává válik. A nyughatatlan trombitást megformáló Boseman lehengerlő, nem a megtört zenész és a bohém ifjú közötti skálán mozog, hanem ezek együttesen vannak jelen a játékában, és hol jobban, hol kevésbé, de folyton átsejlenek egymáson az életigenlés és a csüggedés. A mellékszereplők is kiválóak, de egyértelműen kettejük párharca ez. A közöttük húzódó feszültség annak ellenére is meglepően átütő, hogy keveset szerepelnek együtt egy jelenetben, holott ezt az intenzív dinamikát szívesen néztem volna még közös, kiélezettebb helyzetekben. (A színészek egyébként előtte soha nem zenéltek, Boseman a film kedvéért tanult meg trombitán játszani, a dalokat pedig Maxayn Lewis, amerikai soulénekes adta elő).

A társadalmi igazságtalanságról szóló történetet eredetileg August Wilson írta meg azonos címen 1982-ben, de színdarab formájában (hasonlóan a Kerítésekhez, amiből 2016-ban szintén készült egy film, ugyancsak Viola Davis főszereplésével, akinek filmbéli alakítása Oscar-díjat ért), ezt a színpadi hatást a film formanyelve igyekszik visszaadni a körkörösen mozgó kameramozgással felvett hosszú snittekkel. Mind a színmű, mind a film olyan egyetemes témákat dolgoz fel, mint a reményvesztettség és a társadalmi hierarchia, és közben olyan egyszerű embereket mutat be, mint bárki más, hiszen mindenki önbecsülésre és az álmai megvalósítására vágyik.

Aki szeretne további kontextust a filmhez, annak érdemes megtekintenie a Ma Rainey: A blues nagyasszonya - Legenda a képernyőn című félórás kisfilmet, amiben a színészek és a stábtagok szólalnak meg.