2013 májusában egy emberként rázta meg az országot a hír, miszerint Erőss Zsolt hegymászó a kancsendzöngai csúcstámadást követően eltűnt. A csíkszeredai férfi volt az első magyar, aki megmászta bolygónk legmagasabb hegyét, a mászóközösség Szent Grálját, a Csomolungmát. Úgy is emlékezhetünk rá, mint az emberre, akinek még a lába elvesztése után is eltökélt szándéka volt, hogy visszatérjen oda, ahol a leginkább elevenen érzi magát. A világ egyik legkiválóbb hegymászója már második éjszakáját töltötte a Himalája hegyén, amikor is a világ még mindig bízott Erőss előkerülésében. Felesége, Sterczer Hilda volt az, aki elsőként ki merte mondani: Zsolt meghalt. A Magasságok és mélységek az ő, és a gyász története.
Sokan másokkal együtt én is aktívan követtem a híreket anno Erőss eltűnése kapcsán. A Free Solo írásomban korábban említettem, hogy olthatatlan romantikát érzek a hegymászással kapcsolatban, de csak távolról szemlélve azt, teljes laikusként. Talán ez a hozzá nem értés is kellett ahhoz, hogy magam is reményt érezzek még napokkal a Hópárduc eltűnése után is. Aztán jött Sterczer Hilda - aki nem csak mint hegymászó volt rendkívül rutinos, de Zsoltot is mindenkinél jobban ismerte - és szokatlan higgadtsággal és megfontoltsággal rántott vissza mindenkit a realitások talajára. Soha nem felejtem el azt a támadáshullámot és megbélyegzést, amit Sterczer internetszerte és a médiában kapott. Legfőképp azért, mert nem a zokogó, gyászoló asszony archetípusában nyilatkozott férjéről. Az a legalapvetőbb, hogy mindenkinek kizárólagos joga és dolga, hogy hogyan dolgozza fel a saját gyászát. Az pedig egy másik, hogy azok, akik egy ilyen különleges, és mindennél veszélyesebb szenvedélynek adják az életüket, merőben máshogy gondolkodnak, működnek, mint legtöbbünk. Bíztam abban, hogy Csoma Sándor író-rendező bemutatkozó nagyjátékfilmje reflektálni fog minderre, és ez szerencsére meg is történt - méghozzá magas színvonalon.
A Magasságok és mélységek ugyan Erőss Zsolt (Trill Zsolt) utolsó mászása köré összpontosul, ez a film (és az alapjául szolgáló beszélgetés) Sterczer Hilda (Pál Emőke) gyászának története. Egy intim és bensőséges elbeszélés arról, hogy milyen az, amikor bekövetkezik az az eshetőség, amire lélekben mindig kicsit fel kell készülni, amikor a szeretted elindul a hegyre - egyúttal arról, amire igazán sosem lehet felkészülni. Sterczert a főként a Valan - Az angyalok völgyéből ismerős Pál Emőke formálja meg, kellő szabadsággal ugyan, de piszkosul erősen. Nem mondanám egyértelműen, hogy egy szólófilmről beszélhetünk, hiszen több kifejezetten erős alakítást is köszönhetünk Csoma rendezésének (erről később még lesz szó), de nem kérdés, hogy a Magasságok és mélységek ereje legfőképp Pál alakításán állt vagy bukott. A színésznő egyszerre képes megmutatni Hilda a nagyközönség számára már jól ismert, magabiztos és tárgyilagos oldalát, és azt az esendőséget is, amihez senkinek semmi köze nem volt 2013-ban. A film inkább utóbbira fókuszál, nem pusztán arra, ahogyan Hilda elfogadja férje halálát, hanem ahogyan megbékél azzal a ténnyel, hogy igenis szüksége van a gyászra - igen ám, csak nem tudja, hogy hogyan kezdje azt el.
Pál Emőke amellett, hogy egy európai színvonalú alakítást tesz le az asztalra, végig képes megújulni szerepében, és újfajta érzelmeket felébreszteni a nézőben. Nem a Hollywoodban egyre divatosabb, egy az egybeni átalakulásról beszélünk, ahol azt mondanánk, hogy "Úristen, kiköpött Hilda!". Itt a mesteri utánzás vagy céltalan mímelés egy pillanatig sem volt cél, hanem egy valós személy általánosan is azonosulható megformálását láthatjuk, aki az érzelmek talán legfájdalmasabbikán esik át. Ennek megfelelően a Magasságok és mélységek nem egy könnyed, a popcornmozis értelemben vett "szórakoztató" filmélmény, hanem egy nyomasztó, mellkasra nehezedő lelki expedíció. Ez a nyomás pedig a stáblista bekúszásával sem szűnik meg teljesen: a film a nézőre bízza, hogy folytatja-e azt az utat, amin bő másfél óra alatt elindultunk.
Nemcsak a film legfontosabb aspektusa, az érzelmek vannak a helyükön, hanem az általános technikai színvonal és filmnyelvi megoldások sem feltétlenül egy elsőfilmes rendezőt sejtetnek maguk mögött. A szürkés, de remekül fényképezett képi világ még a legegyszerűbb, tetőtéri szobában beszélgetős jelenetek során is képes megmutatni magát. Egy ilyen jellegű filmnél ez egyáltalán nem kötelező, sőt a dramaturgia talán még enélkül is ugyanúgy működött volna. Épp ezért üdítő látni, hogy az alkotók nem spóroltak azon, hogy nagy igényeséggel és lelkiismeretességgel álljanak a fényképezéshez. Ezen felül nüánsznyi finomságok is vannak, mint ahogy a képarány, látómező dinamikusan változott egyes jelenetek között. A filmvégi kinyílás vizuálisan és átvitt értelemben is gyönyörű volt. A Magasságok és mélységek végig hoz egy állandó színvonalat, ám volt 3-4 jelenet, amikor tényleg megszületett valami, ami miatt nem pusztán egy jól megcsinált, de emlékezetes élmény is marad majd Csoma rendezése.
Hozzá kell tenni, hogy a Magasságok és mélységeknek nem volt könnyű dolga, hiszen a gyász és annak feldolgozása, megélése talán az egyik legtöbbet megfilmesített téma az elmúlt 100 évben. Ennek mellékhatása, hogy túl sok újat talán ez a film sem tudott mondani ezt illetően. Számomra ez az élményből mit sem vett el, de elképzelhető, hogy lesz olyan, akinek emiatt kevésbé fekszik majd a film. Az előbb említett jelenetek sem újdonságuk, hanem a magyarként való "érintettségünk", a lassú, de összességében jól megírt dramaturgia, és a remek színészi alakítások miatt hatnak nagy erővel. Trill Zsolt Erőss Zsolt szerepében kevesebb játékidőhöz jut, hiszen rövidebb visszaemlékezések során leshetünk bele Hilda és Zsolt kapcsolatába, de akkor viszont jól hozza azt a szűkszavú, távolságtartó figurát, amilyennek Erőss mindig is tűnt. Akitől viszont teljesen eldobtam az agyam, az a nagyjából 6 éves Nagy Enikő, aki Erőssék kislányát, Gerdát alakította. A film több megkönnyezendő jelenetet is szállít, melyek közül kettőt főleg Enikő tapasztalt színészeket is felülmúló, komplex, döbbenetesen hiteles játékának köszönhetünk. Egyértelmű, hogy ezt a főleg hazai színtéren ritka tehetséget az alkotók is felismerték, hiszen Gerda központi szerephez jut a történetben. Egyaránt le a kalappal a tehetség felfedezése, majd aztán annak remek érvényesítése előtt.
A Magasságok és mélységek kötelező darab - nem csak a magyar filmek követőinek, de azoknak is, akik szeretnének látni egy hazai történetet európai színvonalú köntösben. Persze, ha valaki nem szívleli a lassabb, nyomasztó és a karakterdrámára fókuszáló alkotásokat, akkor az nem most fog megtérni. Viszont Erőss Zsolt, de még inkább Sterczer Hilda történetét ennél érzékenyebben, és méltóbb mód itthon szerintem nem sokan tudták volna vászonra vinni (ha egyáltalán), ami főleg annak fényében óriási teljesítmény, hogy egy debütáló rendezésről beszélünk. A Magasságok és mélységek arra is teljesen méltó lett volna, hogy nevezzük a 95. Oscar-mezőnybe.
