Az Eufória alkotójának, Sam Levinsonnak az új filmjét gyakorlatilag titokban, relatíve rövid idő alatt forgatták le még a járványhelyzet kezdetén. Amikor pedig megjelent a Malcolm és Marie előzetese, akkor megállapítottam, hogy vagy pusztán az ízelítő készítői hoztak össze egy elképesztően magával ragadó anyagot, vagy maga a végtermék is hasonló minőséget fog képviselni. Nos, az igazság egy hihetetlenül izgalmas próbálkozást rejt magában.
Levinson rendezése egy klasszikus értelemben vett kamaradarab: két szereplő, egy helyszín, rengeteg párbeszéd. A cselekmény egy egyre feszültebb és érzelmesebb vita kibontakozását adja át, méghozzá a feltörekvő filmrendező, Malcolm (John David Washington) eddigi legerőteljesebb filmjének a premierjét követően. Ugyan az éjszaka remekül végződött, szerelmét, Marie-t (Zendaya) szemmel láthatóan nagyon nyomasztja valami. Egy olyan apró, jelentéktelennek tűnő gesztus elmulasztása okozza a lány fájdalmát, ami a játékidő során egészen komplex problémák kimondásában kulminálódik. A Malcolm és Marie pedig épp ennyi, egy parázs vita, de még inkább egy verbális bokszmeccs, ahol a két szerelmes az évek során magába fojtott sérelmeket vágja a másik fejéhez, olykor zavarba ejtő könyörtelenséggel.
Egyértelmű, hogy mint a kamaradarabok többségénél, úgy itt is a dialógusok minőségén és milyenségén múlik a film sikere, és az élmény maga. A Malcolm és Marie szövegkönyve pedig valami olyan, amire előbb számítanánk a színházban, mintsem a képernyőkön. Ez egyúttal magában hordozza, hogy a verbális adok-kapok néha kifejezetten teátrális méreteket ölt, de minimum joggal mondhatják azt néhányan, hogy két "átlag" (értsd: nem hollywoodi) ember egészen biztos nem beszél így egymással. A filmet kontextusából adódóan pedig végig áthatja egy kissé életidegen, vagy legalábbis a nagy többség számára garantáltan nehezen azonosulható miliő, ami nem csak a tartalomban, de a két színész manírjaiban is megfigyelhető. Számomra a Malcolm és Marie varázsa abban rejlik, hogy egy hideg, tőlem mindenképpen távol álló felütés közben mégis megszületik egy ugyan színpadias, de hasonlóan érzékeny és intelligens történet. A klasszikus "- Mi baj van? - Semmi." kezdetű vita fokozatosan egy intenzív pszichoanalízissé válik a két karakter között, ezzel párhuzamosan pedig a hollywoodi álompár is felfedi előttünk, hogy ki is lapul valójában a csillogó külcsín alatt. Később pedig még ennél is többről lesz szó.
A film alatt olykor az az érzésünk támadhat, mintha ugyanazokat a köröket futnánk. Talán így is van, de mindenképp vannak olyan szegmensek, amikor Levinson nem olyan sorokat adott karakterei szájába, amik vagy újat mondanának a nézőnek, vagy kimondanák azt, amit mindig is tudtunk, csak nem mertük megfogalmazni addig. Sőt, a Malcolm és Marie szövegkönyve ilyen formán eléggé felemás, de még azt is mondhatnánk, hogy a színészi játék érdekében öncélú is a film. John David Washington és Zendaya a forgatókönyvből kifolyólag néha mintha inkább egymásnak játszana, mintsem a nézőnek - ám hazudnék, ha azt mondanám, hogy Levinson romantikus drámája annak legellentmondásosabb pillanataiban sem nézeti magát. Ez egyfelől annak köszönhető, hogy a filmet a szó szoros értelemben jó nézni, hiszen az a Rév Marcell, aki az Eufóriát is fényképezte, egészen gyönyörű felvételekkel tett rá egy lapáttal a Malcolm és Marie érzékenységére. Marcellt már a Jupiter holdja óta a filmipar egyik legkiválóbb operatőrének tartom, ez a film pedig a két színész mellett leginkább az ő jutalomjátéka. Kis túlzással nincs két ugyanolyan képkocka a másfél órás játékidő során, a fényképezésnek hála minden jelenet másképpen szól a nézőhöz, anélkül, hogy azt feltétlenül észrevennénk.
Tény, a Malcolm és Marie rengeteget beszél, néha talán többet is, mint amennyit mond, de ez az a fajta belehelyezkedős élmény, ahol a valódi drámát a képek mesélik. A monokróm képi világ megint csak jól beleilleszthető a film "öncélú" repertoárjába, de a fenébe is, tényleg piszok jól áll Levinson drámájának! A szerelmesek arcának apró rezdülései kiemelt szerepet kapnak ebben a sterilizált, de Rév Marcell képeinek köszönhetően mégis borzasztó expresszív darabban, amit bármennyire is próbálhatok ide-oda ragozni, valójában John David Washingtonról és Zendayáról szól. A forgatókönyv mindent megteremtett ahhoz, hogy a két feltörekvő színész az összes létező dimenzióját megcsillogtathassa képességének, ami meg is történt. Zendaya egyszerre határozott, esendő, vonzó és titokzatosan veszélyes Marie szerepében, aki szívszorongató mód vezet be minket a női lélek útvesztőjébe. Végig kiegyensúlyozott, érett játékát az impulzív John David Washington ellensúlyozza, aki bizonyos jeleneteknél mintha már picit túlzásba vitte volna az érzelmi fűtöttségét. Hangos, karakán, néha már-már gyerekes férfi, aki a cselekmény végére a kölcsönös jellemrombolás és építés hatására mégis eljut valahová, ami egyúttal a Malcolm és Marie legkielégítőbb eredménye. Ketten együtt viszont valóban egy remek párost alkotnak, akik egy olyan viharos és kifejező élményt szállítanak, ami a stáblista óta is vissza-visszalopózik a fejembe.
Ha nem sikerül egy hullámhosszra kerülni Malcolmmal és Marie-vel, akkor a film a korábban ecsetelt színpadias jellege és modorossága miatt elhasalhat néhányaknál. Azonban a film épp azt mondja ki, hogy az alkotásnak már régóta nem az a célja, hogy rekreálja a valóságot. Két gyönyörű és érzéki személyiség bontakozik ki előttünk, ahol mindemellett egészen komoly témákról is úgy mer beszélni Levinson produkciója, ahogyan azt manapság nagyon ritkán látom, hallom mástól. Az alkotás folyamata, a befogadás milyensége vagy épp a hitelesség kérdése az, amivel valójában foglalkozik ez a remek film. Azok a kritikusok is megkapják a magukét rendesen, akik akkor is politikai narratívát akarnak látni egy filmbe, ami nem egy kisebbségről, hanem pusztán az emberről szeretne mesélni. John David Washington parádés monológjai pedig mintha épp előrevetítették volna azt, ahogyan jelenleg a sajtó egy része is viszonyul a Malcolm és Marie-hez. Őszinte leszek, az első órát követően piszkosul meglepett, hogy milyen irányt vett a film - és legalább annyira hálás is vagyok érte.
Még csak február van, de már most nyugodt szívvel jelentem ki, hogy számomra az év egyik legemlékezetesebb élménye lesz a Malcolm és Marie, ami ugyan nem garantáltan fogja megtalálni mindenkivel a közös hangot, de akikkel igen, azokat bizony komoly meglepetés érheti a játékidő előrehaladtával. Egy érzéki és erőteljes, kitűnő kamaradarab ez, ami pusztán egy pár veszekedéseként indul, ám szép fokozatosan egyre inkább megjön a hangja ahhoz, hogy más - néhányak számára talán irreleváns - dolgokról is beszéljen. Egy film, ami a viharos szerelem mellett az emberről és az alkotásról is legalább annyira szól.
