Hirdetés

Mindörökké Batman - Kritika

|

Amikor a Sötét Lovag először állt vásári komédiásnak.

A Mindörökké Batman bizonyos értelemben a mai napig fontos szerepet tölt be az életemben és nem csak Batman-rajongó mivoltomból fakadóan. Ez volt az első olyan film, amelynek tudatosan vártam a (TV-s) bemutatóját. Máig jól emlékszem, hogy akárhányszor csak meghallottam a film reklámját, a ház másik végéről szaladtam a TV elé, csak hogy elcsíphessek belőle pár képkockát, így eléggé be voltam sózva, mire 1997 március 30.-án este 8 órakor az HBO a műsorára tűzte (igen, ennyire megmaradt). Arról nem is beszélve, hogy akkoriban hatalmas Jim Carrey rajongó voltam, tehát már az euforikus örömöt okozott, hogy a kedvenc színészem a kedvenc hősömről szóló moziban szerepelt, ráadásul az egyik kedvenc Batman-gonoszom személyében, míg A szökevényből és Az ügyfélből szintén kedvelt Tommy Lee Jones (nálam a Disney-filmek mellé simán befértek ezek a fajsúlyos thrillerek ennyi idősen) a másikéban. És nem is csalódtam. Megvolt benne mindaz a fun, amit az első részben szerettem... persze csak gyerekfejjel.

Hirdetés

Ugyanis Joel Schumacher első ámokfutása Gotham Cityben elsősorban 12 éven aluliaknak ajánlott és ők élvezni is fogják, azonban idősebb fejjel meglehetősen dilettáns mozi. Ez a tónusváltás részben érthető, hiszen nem csak a gyártó Warner Bros.-nak, hanem magának a Denevérember atyjának, Bob Kane-nek is túlontúl sötét volt Burton legutóbbi lázálma, akit udvariasan el is hajtottak a rendezői székből (producerként azért még maradt), így új megközelítés, új koncepció kellett. A dolog pikantériája, hogy pont az elsősorban addig igencsak nehéz thrillerekkel és drámákkal jelentkező Joel Schumacher (Az ügyfél, Egyenesen át, Összeomlás) kapta a megbízást, aki ugyan kivezette Gotham City-t és lakóit a gótikus komorságból, viszont egyből belehelyezte őket egy tarka-barka cirkuszba.

Hirdetés

Mert ennek a filmnek (még) nem az a legfőbb baja, hogy Burton horrorisztikus lázálmai után (amelyekben embereket sütnek meg élve, vagy orrokat próbálnak leharapni) egy vidámabb, színesebb megközelítést próbáltak alkalmazni, hanem az, hogy ezzel együtt vásári bazárrá silányítja az egész legendáriumot. Burton filmjei esetében a torz küllem torz lelket is takart, míg Schumachernél hasonlóról nem nagyon beszélhetünk. A gonoszok küllemükben, karakterjegyeikben is egyszerű ripacsok, akik az Adam West-féle sorozat harsányságát idézik, semmint fenyegető ellenlábasokét.

Hirdetés

Nem csoda, hogy Schumacher elképzelései annyira nem egyeztek Michael Keatonéivel, hogy a színész két film után a csinos fizetésre is nemet mondva otthagyta a produkciót, így a helyére a forgatókönyv elolvasása nélkül az akkoriban még ígéretes tehetségnek tartott Val Kilmer ugrott be. Friss reménységnek még ott volt Tom Cruise akkori asszonykája, Nicole Kidman, valamint az ügyeletes poszter fiú, Chris O'Donnell a már az első részben is bevezetni kívánt Robinnak, míg a franchise szempontjából marginálisnak tekinthető rosszfiúk szerepében a már említett Carrey és Jones, akik éppen akkoriban voltak sikereik csúcsán. Carrey előző évben nagyot ment az Ace Ventura-Dumb és Dumber-A maszk triásszal, míg Jones az Oscarja után egyből az egyik legfoglalkoztatottabb karakterszínésszé avanzsált és konkrétan Schumacher vitte magával Az ügyfélből.  Mindemellett a két színész ki nem állhatta egymást a forgatáson, ami a rengeteg közös jelenetüket tekintve egyáltalán nem érződik. A kéretlenségéről ismert Jones kerek-perec kijelentette kollégájának, hogy szívből utálja pojácaságát, aki ezek után erre mindig csak rájátszott. Mindennek fényében különösen dühítő, hogy a film legnagyobb pojácája végül maga Jones lett.

Magyarán nem a stábon múlott (habár Schumacher mellett a forgatókönyvért felelős Akiva Goldsmannek is jár a letöltendő börtön, ellenben Elliot Goldenthal nagyívű dallamaiért jár a pirospont), egyszerűen sem a rendező nem értette meg a karaktereket, sem pedig a stúdió, akiknek a minél több eladott játékmennyiség és az ebből származó bevételek lebegtek a szemük előtt, azt meg színes figurákkal könnyebb elérni ugyebár. A film legfőbb problémája a súlyos mértékben rátelepedő dilettantizmus, amely elsősorban a két antagonistán ütközik ki, akik gyermeki kacarászásban, vagy harsány nevetésben képesek csak megnyilvánulni. Hogy Carrey ripacsra veszi a figurát, nem meglepetés, sőt mi több még kifejezetten élvezetes is, ahogy minden eddiginél jobban túltolja, ami ebből a világból a legkevésbé sem lóg ki. Akkori jófiú imidzséhez képest például meglepően sötétebb tónust ütött meg és karaktere sértett egoizmusából fakadó gyűlölete még működik is, ellenben a terve már kevésbé. Akit fájdalmas látni, az a szikár, visszafogott alakításairól ismert Jones, akit - amúgy remek jelmezekben és - borzasztó sminkben harsányságra és egyszerű bosszúra ítél a forgatókönyv és Rébusszal való találkozásáig jóformán csak indokolatlan akciókitöltő szerepe van. Az egyetlen - igaz nem elhanyagolható - dramaturgiai funkciója kimerül Robin megteremtésében.

Hirdetés

Amiért mégsem tudom teljes mértékig elmarasztalni a filmet, még a dilettantizmusa, a fröccsöntött műanyag Batmobil, vagy a mindent beborító neonfény miatt sem (nem beszélve a gyerekkori nosztalgiáról), az részben a pozitív figurákban keresendő, valamint a szándék, hogy ez legalább még emlékeztessen valamelyest egy filmre, mindemellett olykor még a látvány is megkapó. Mint a lélektani krimi ismerője, Schumacher is megpróbált belesni a maszk mögé, Nolan előtt ugyanis itt vetődik fel először az a kérdés (filmen), hogy mi hajthat valakit arra, hogy a normális életét feladva, bőregérnek öltözve üldözze a bűnözőket és ez meddig tartható fenn.

A flashback jelenetek rémálom hatásánál még abszolút érződik Burton keze és Val Kilmer is korrekt a szerepben a mellbimbós denevérszerkó, valamint a sajátos szerelmi háromszög ellenére is. Kidman kifejezetten kínos, amikor szakmai profiként testét odaadó rajongóba vedlik át. Kim Basinger Vicky Vale-jével ellentétben a szakmai kíváncsiságát ellepi a kielégítetlen libidó, így Bruce Wayne rávezetése a küldetésére teljesen elsikkad, hiába izzik körülötte a levegő, ahányszor csak felkínálja magát. O'Donnell Robinja már sokkalta jobban jön ki, hiszen Batman lélektanát, a vele való párhuzamba állításával ismerhetjük meg, nem is beszélve arról, hogy Michael Gough nagyobb teret kapó Alfredjával remek az összhangja.

Hirdetés

Míg Burton filmjei kiállták a próbát, addig Schumacher első - amúgy sem acélos - Batman moziját csúnyán kikezdte az idő vasfoga. A gyerekkori nosztalgia, vagy az Adam West-féle camp szemüvegen keresztül nézve még akár szórakoztató moziként is fellehet fogni, már amennyiben eltudunk vonatkoztatni attól, hogy Batman mindig, minden körülmények között komor legyen. És a komolytalanság - ha akarjuk, ha nem - a Batman legendáriumnak is a része, a képregényekben éppúgy mint a filmekben, sorozatokban. Persze a játékreklámok már egészen más lapra tartoznak.

Hirdetés

Mindörökké Batman

Kinek Ajánljuk
  • Ha jól esnek a színek Burton filmjei után!
  • Ha nem bánjuk, hogy visszatért az Adam West filmek harsány dilettantizmusa!
  • Batman és Jim Carrey rajongóknak!
Kinek Nem
  • Akik szerint Burton után a következő Batmant Nolan rendezte!
  • Ha nem akarjuk Tommy Lee Jones-t ripacskodni látni!
  • Ha szúrja a szemünket a sok logikátlanság!
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.