Egy vallomással kell kezdenem: kifejezetten kíváncsi vagyok a tervezett új Amerikai Pite-filmre. Egész egyszerűen filmszakmai szempontból izgat, hogy egy annyira meghaladott és non-PC (al)műfaj, mint a tinivígjáték, hogyan tudja (ha egyáltalán képes erre) megőrizni a jelentőségét a kortárs környezetben.
Félreértés ne essék, nem gondolom, hogy ezek a filmek ne látnának el fontos feladatot (amellett persze, hogy a jól sikerült darabok máig szórakoztatóak), hiszen számtalan olyan szorongást (szüzesség elvesztése, első romantikus kapcsolatok kialakítása, beilleszkedés) oldanak fel szórakoztató formában, amelyek valóban foglalkoztatják a fiatalokat, ám amilyen módon teszik ezt, amellett egyértelműen elhaladt a világ. Persze ez elmúlt években az Éretlenségi vagy épp a Lady Bird bizonyította, hogy lehet ezt jól csinálni, ám vannak olyan alkotók, akik még mindig azt gondolják, hogy a 2000-es évek elején járunk. Dave és John Chernin ebbe a kategóriába tartozik, a Netflixen frissen debütált Négy gólya így valódi kis időkapszula.
Az alapszituáció ismerős lehet nagyjából az összes ilyen filmből: Benji (Mason Thames), Eddie (Ramon Reed), Connor (Raphael Alejandro) és Danah (Bardia Seiri) elsős gimnazisták, és bár féktelen bulikról és utánuk ácsingózó lányokról álmodnak, valójában senki sem veszi őket észre. Mígnem Danah bátyja bulit tart, ahová különböző módokon mindegyik fiú eljut. Valaki szerelmes lesz, más próbál mindent kézben tartani, Eddie és Connor pedig nem várt kalandba keverednek.
A történet valóban semmilyen meglepetéssel nem szolgál. Pontosan tudjuk, mi fog történni, nagyjából azt is, hogy mikor, s a film szerencsesüti mélységű üzenete sem lephet meg senkit. Igen, ezek a filmek még mindig hisznek abban, hogy ha magunkat adjuk, akkor minden problémánk megoldódik. Persze ismét csak ki kell emelni, hogy valóban fontos, hogy felvállaljuk a saját személyiségünket, de azért igencsak leegyszerűsíti a világot, ha azt gondoljuk, ez mindenre válasz.
A film végét értelmezhetnénk egyfajta önreflexivitásnak is, hiszen kiderül, hogy az álmok sokszor valójában csak álmok. Ám a rendezőpáros egyáltalán nem alapozza meg Benji szerelme, Bailey (Isabella Ferreira) döntését, sőt az utolsó jelenet gyakorlatilag ellentmond a film korábbi eseményeinek. Meg persze behoz még egy közhelyet a történetbe: minden kudarc után fel lehet állni, az élet számtalan lehetőséget villant meg előttünk.
A gond azonban nem azzal van, hogy egy ilyen típusú film nem rendelkezik eredeti gondolatvilággal. A probléma a humor mennyiségével és főként a minőségével van. Nem azt állítom, hogy néhány alkalommal nem lehet elmosolyodni a látottakon, de minden kellemes pillanatra jut egy lapos, és akkor még nem beszéltünk arról a néhány kifejezetten kellemetlen jelenetről, amit például Eddiék kalandja hoz.
A Négy gólya tehát igencsak idejét múlt film, ami nem azért gond, mert néhányan azt mondjuk, hogy ma már nem így kell vígjátékot készíteni, hanem mert meggyőződésem, hogy ez a film például egyáltalán nem tud szólni a mostani fiatalokhoz. Persze Magyarország sosem volt Amerika, de a mintákat tudtuk dekódolni, a Négy gólyában viszont szinte semmi nem úgy történik, ahogy az manapság történne egy fiatalok által alkotott közösségben.
Így pedig a film az alapvető funkcióját sem látja el, amellett, hogy különösebben szórakoztatónak sem nevezhető. Meg lehet tehát nézni, de sokat ne várjunk tőle.
