Netflix-minikritikák - The Bad Batch, 22 July

|

Két nem akármilyen filmre szeretnénk felhívni a figyelmeteket, amik súlyos és elgondolkodtató kérdéseket tehetnek fel.

Tovább folytatjuk hosszabb kihagyás után a Netflix-minikritikák sorozatunkat, aminek új részében két érdekes, de minden bizonnyal furcsa alkotást vesézünk ki. A múltkori négyes kritikacsomag után most visszább vettünk egy kicsit, és picivel hosszabban értekezünk majd az adott filmekről. Jelenleg egy posztapokaliptikus, kissé lélektani mozit és egy embert próbáló, súlyos témákat feszegető alkotást veszünk górcső alá, de már itt a cikk elején elmondhatjuk, hogy se az egyik, se a másik film nem lesz mindenkinek az ínyére.

Hirdetés

The Bad Batch (2016)

Ana Lily Amirpour, a még mindig katasztrofális magyar című Csadoros vérszívó filmjével robbant a köztudatba, ami szókimondósága és tabutémákat döntögető stílusa miatt lett világszerte felkapott. A nagy siker gyanánt Amirpour azt választhatott a következő filmjéül, amihez csak kedve szottyant, ő pedig előállt egy posztapokaliptikus, kétségbeejtő és nehezen emészthető alkotással, a The Bad Batch-csel (magyarul talán A selejt lenne a címe), ami egy félkarú, féllábú nő és egy kannibál izomkolosszus férfi történetéről szól, miközben egy kislány életben akarja tartani a hófehér nyusziját. Nem viccelünk, tényleg erről szól…

A The Bad Batch egy érdekes film, ami egyáltalán nem azt adja végül, amit a néző az előzetes, a történet vagy a leszerződtetett színészek után várna. Habár témáját tekintve posztapokaliptikus, mégsem mérhető össze egy Mad Maxszel vagy egy zombis mókával lassúsága és karakterközpontú volta révén. A közel kétórás története alatt egy grandiózusabb akciójelenet sincs - ami pedig van, az sokkalta realistább és komótosabb, mint ahogy az a műfajban megszokott (persze ez nem azt jelenteni, hogy egyes részekhez ne kellene gyomor). Mégis, ezekkel a változtatásokkal ér el a rendezőnő egy olyan megragadhatatlan érzést, ami a képernyőhöz szegezi a tekintetünket, kíváncsivá tesz és meggyőz minket, hogy maradjunk végig.

A filmben olyan színészek bukkannak fel, mint a kigyúrt, hallgatag Jason Momoa, aki a halott felesége után csak a kislányát szeretné megtalálni; a kiskirály, luxusvillában élő Keanu Reeves; a teljesen hasznavehetetlen, őrült Giovanni Ribisi, vagy éppen a néma, lepukkant csöves Jim Carrey. Mégis a központi figura Arlen, a féllábú, félkarú fiatal lány, akit selejtnek nyilvánít a kormány, ezért a semmi közepére száműzik. A karaktert a modell Suki Waterhouse kelti életre (aki nemcsak nevében annyira imádni való, hanem megjelenésében is), viszont vele kapcsolatban kényes-kénytelenek vagyunk megemlíteni, hogy nem éppen a színészet az ő szakmája. Ennek ellenére mindent belead, és az esetek többségében hozza, ami hozható.

Persze adódik a kérdés, miért lesz ennyire furcsa és nehezen fogyasztható a The Bad Batch? A válasz pedig szintúgy nem egyszerű: egy korai jelenetben egy hobó lefűrészeli Arlen karját és lábát az Ace of Base egyik felhangosított számára, majd rögtön az utána következő snittben a Die Antwood zenéjére kondizik a sivatag kellős közepén egy csapatnyi izomagy - persze lassítva és kidomborítva a kidomborítanivalót. Érződik Amirpour stílusán a David Lynch felé kimutatott szeretet, és ez végig megmarad a teljes filmen. Pontosan emiatt lesznek beszámíthatatlan jelenetek, megkérdőjelezhető döntések, homlokráncolós képsorok, a végén pedig nem is ad minden kérdésre választ. Otthagy minket a poros sivatagban a tábortűz mellett, és ránk bízza az üzenetet és a tanulságot. Ez bizonyos embereket elidegeníthet, mégis egy próbát mindenképp megér a The Bad Batch, már csak a különc stílusa miatt is. Aztán ki tudja, lehet még tetszeni is fog…

Értékelés: Kifejezetten jó

22 July (2018)

Talán néhányan még emlékezhettek, amikor a hazai hírcsatornák és online hírportálok beszámoltak a 2011-es norvégiai mészárlásról. Talán sokan emlékezhettek, amikor 2018-ban mozikba került az Utoya, július 22., ami ezt a tragikus eseményt adaptálta a nagyvászonra nem is akárhogyan (az egész filmet valós időben vették fel, tényleg egy darab snittből áll, nincsenek benne rejtett vágások sem). És talán még kevesebben meg is néztétek a Netflix szintén abban az évben kiadott filmjét, a 22 July-t, ami ugyanúgy ezt a történést dolgozta fel, de nemcsak a tragédiát, hanem annak következményeit is bemutatva.

A 22 July rendezői székébe Paul Greengrass foglalt helyet, akinek neve széles körben csenghet ismerősen, hiszen többek között olyan alkotások köthetőek az ő keze (és persze vizuális látásmódjának) munkájához, mint A Bourne-csapda és az Ultimátum, a Zöld zóna, A United 93-as vagy éppen a Phillips kapitány. Elnézve ezt a listát, nagyban gyanítható is, hogy milyen filmre számíthatunk, ha nekiülünk a 22 July-nak, és ellentétben a The Bad Batch-csel, itt tényleg ezt az elvártat is kapjuk. Ehhez köthető az alkotás egyetlen komolyabb hibája is, hogy rendre kiszámítható és emiatt kissé hatásvadász is. Ám ha ezen könnyűszerrel tovább lendülünk, akkor részünk lehet egy megrázó és még napokig velünk maradó élményben.

A sztori a megtörtént eseményeket veszi alapul, miszerint egy szélsőjobbos anarchista bombát robbant Oslóban, hogy elterelje a hatóságok figyelmét igazi terve elől: magát rendőrnek álcázva kiutazik az Utoya szigetre, hogy az ott kempingező munkáspárti fiatalokat halomra lője. A férfit végül elkapták (miután 68 emberrel végzett és többeket megsebesített), és letartóztatása után megkezdődött a hosszúra nyúlt bírósági ügye is. A 22 July ezeket az eseményeket mutatja be, és Greengrasshoz méltóan nemcsak a mészárlás, de maga a pereskedés ábrázolása is sokszor pattanásig feszültre sikeredett.

Az Erik Poppe rendezte Utoya, július 22.-ben egyáltalán nem kerülünk szemtől szembe a gyilkossal, mindössze a sziluettjét látjuk meg egy-egy pillanatra, a 22 July-ban viszont alaposan megismerhetjük a hátterét és a döntése motivációit. Ám a készítők nem estek túlzásba, sem szimpátiát, sem empátiát nem keltenek a férfival kapcsolatban - míg a megtámadt fiatalok felé mindkettőt érezzük. Sokuknak tüzetesen is belemélyedünk az élettörténetébe, és habár jó néhány néző ezt unalmasnak is titulálhatja, mégis elengedhetetlen az alapos ismeret a film végi tárgyalótermi jelenetekhez. Mikor a fiatal diákok szembeülnek társaik és barátaik gyilkosával, és érzelmeikkel dacolva tanúskodnak ellene, ember legyen a talpán, aki nem ereszt el néhány könnycseppet.

És pontosan ezekben a jelenetekben rejlik az alkotás varázsa. A tragikus események elborzasztanak minket, a bennünk élő empátia az embertársaink felé folyamatosan arra késztet, hogy forduljunk el a képsoroktól, ne nézzünk oda. Majd miután megismertük mindkét fél történetét, a könnyeinkkel küszködünk a bírósági snittek alatt, és annak ellenére is, hogy ismerjük a dolgok végkimenetelét, izgulunk és szurkolunk, hogy a rossz elnyerje büntetését. És egy igaz történeten alapuló filmtől valószínűleg nem kérhetünk ennél többet.

Értékelés: Kifejezetten jó

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.