A Bourne-csapda (2004)
A nehézkes forgatási körülmények ellenére is az első rész a 60 millió dolláros gyártási költségeit csak az Egyesült Államokban sikeresen megduplázta és alapvetően a kritikák is szerették, tehát adta magát, hogy Ludlum második könyvét is feldolgozzák, persze továbbra is kiindulási alapként, és nem szó szerinti adaptációként kezelve a könyvet, lévén az még javában a hidegháború alatt íródott. Értelemszerűen Liman röpült (de executive produceri státuszban azért megmaradt) és kerestek egy olyan rendezőt, akivel könnyebb együttműködni, de közben friss vért is hozna a szériába. Az ilyen esetek Hollywoodban (különösen mostanság) általában nem jelentenek mást, mint egyszerű bérmunkát, de itt szerencsére épp az ellenkezője történt. Marshall-ék igyekeztek megtartani az előző rész csonttörő, ugyanakkor realisztikus hatását, de egy folytatáshoz mérten emelni is a téteket. Végül a brit Paul Greengrass-t maga a főszereplő, Matt Damon hozta a fedélzetre, akinek különösen tetszett a direktor azt megelőző, többszörösen díjnyertes munkája, az 1972-es, Észak-írországi zavargásokat feldolgozó Véres vasárnap és annak dokumentarista stílusa.
Greengrass pedig abszolút jó választásnak bizonyult. Először is ügyesen továbbgördítette az első rész cselekményét a még mindig múltját egyszerre kutató és attól kísértő Bourne-nal, a cselekményt hihetetlenül feszesre vette (az egész film másfél órás) és megfosztotta minden felesleges sallangtól, így az első rész halovány szerelmi szálára hamar pontot tesznek, ezáltal nem csak jelentős érzelmi motivációt adva a főhősnek - nem csak erre, hanem a következő részre is - hanem ezzel megteremtve azt az abszolút XXI. századi magányos főhőst, aminek már az első rész is próbálta (sikertelenül) beállítani: egy csendes, de vérprofi gyilkoló gépnek, aki nem sebezhetetlen, és aki megkérdőjelezi önmaga emberségét és egykori felettesei tetteinek a jogosságát. Utóbbi egyébként felfogható a Bush-éra kritikájaként is, amit az első részből visszatérő, de némileg profilt váltó Brian Cox figurája csak még jobban aláhúz.
Mostanra pedig Matt Damon és Bourne karaktere is teljes mértékben egymásra talált, ugyanis szűk színészi eszköztára remekül passzolt a mostanra csendes, de profi ügynökké váló figurához. Az újonnan belépők közül a Bourne utáni hajtóvadászatot vezető Joan Allen viszi a prímet a szigorú Pamela Landyként, Karl Urban bérgyilkosa pedig van olyan jó, mint az előző rész szótlan Clive Owen-je. Mindemellett a rendező a dokumentarista látásmódjával elérte, hogy a néző ott legyen az akció sűrűjében és a saját bőrén érezze az ütéseket, lövéseket és karambolokat, ami leginkább a fináléban, minden idők legjobb autósüldözéses jelenetében érződik, a nézőben komoly kétségeket támasztva a felől, hogy a vértől tocsogó főhős ép bőrrel kerül ki a kalandból. Greengrassnak pedig úgy sikerült rákontráznia az első részre, hogy közben nem ment át agyatlan akciózásba. Sőt! A film középső részében lényegi akció nem is történik, vagy legalábbis nagyon kevés, és jobbára csak Bourne és a CIA (vagy az aktuális helyi szerv) közötti fogócska zajlik. Viszont a feszes narratívának hála végig székbe szögezi a nézőt, egészen a drámai végkifejletig, ezzel pedig a műfaj egyik legjobbjává avatva az amnéziás ügynök második kalandját.