A Bourne-ultimátum (2007)
A rendező váltás nemcsak a kritikai visszhangon, hanem a kasszáknál való szereplésnél is érződött (75 milliós gyártási költségre egy százassal kontrázott rá a bevétel csak Amerikában), így három évvel később jöhetett a harmadik rész, és ez idő alatt a rendezőként visszatérő Greengrassnak is sikerült növelni szakmai ázsióját az Oscar-jelölésig eljutó A United 93-assal. Ennek tükrében nem csoda, hogy harmadjára olyan kirobbanó anyagi és kritikai sikert (többek között három technikai Oscar-díjat) értek el, mint amilyen fékevesztett tempót az Ultimátum diktál. Én mindezek ellenére némileg mégis értetlenül állok a mennybemenetel előtt.
Azt viszont szögezzük le, hogy ez az epizód egy nagybetűs ADRENALIN LÖKET, ami úgy feltölt energiával, hogy egy ütve fúró is felesleges lenne falbontáshoz, mert olyan könnyedén kifejeled a ház oldalát, és amely még most is könnyedén maga mögé utasítja az akciófilmek nagy részét. Greengrass itt járatta csúcsra az ő realisztikus, "kamerarángatós" stílusát, viszont újat mondani már látványosan nem tudott. Ugyanis A Bourne-ultimátum kizárólag az elődök lefektette alapokat hasznosítja újra, és van, amit már pofátlan módon: Bourne-t megint emlékek gyötrik, miközben megint ráterelődik a gyanú; ismét szembesíti a rá vadászó ügynököt (a széria talán legjobb ellenlábasát szolgáltató David Strathairnt), hogy hazudik; a finálé megint egy autósüldözésbe torkollik; ezúttal még erősebb a Bush-kormányzati kritika a CIA vezetőségének felelősségre vonásának képében, vagy a most már egyértelműen izzadságszagúan beemelt Nicky hajvágás jelenete is az első részt idézi, ahogy a záró képsorok is, amelyek viszont remekül keretbe foglalják az egész trilógiát.
Röviden: ennek a résznek van a legkevésbé története. Pontosabban fogalmazva: csak az elsőnek volt igazán, amit a folytatás még ügyesen továbbgondolt, míg a harmadiknak már nincs, de Greengrass és a forgatókönyvíró, Tony Gilroy ezt ügyesen leplezi, ebben pedig a még mindig reális akciók mellett nagy szerepe van az olyan ötletes narratív elemeknek, mint a második rész zárójelenetének kulcsmomentummá emelése (ezzel az idősíkokat is megkeverve), valamint a továbbra is egyszerre esendő és kemény főhősnek, akit Damon továbbra is hitelesen hoz. Ennél fogva hiába van az izgalmi csúcspont az első epizódhoz hasonlóan most is a film közepén a tangeri üldözéssel, és hiába nincs igazán érzelmi kiteljesedés, mint amilyen a második rész könyörtelen (ön)vallomása, Mr. Bourne sikeresen beverekedte magát a filmvilág felejthetetlen akcióhősei közé, ami csak a legnagyobbak érdeme.