Hirdetés

Pinokkió - Kritika

|

Guillermo del Toro lehelt életet Pinokkióba.

Hirdetés

Úgy alakult, hogy idén két új filmes feldolgozást is kapott Carlo Collodi gyermekregénye, hiszen pár hónapja a Disney is kiadta a Tom Hanks fémjelezte, élőszereplős feldolgozást, amit egyébként a remek Robert Zemeckis rendezett. Főleg miattuk, és az alapanyag iránt érzett szeretet miatt fájó, hogy egy a legnagyobb jóindulattal is középszerű filmet kaptunk, mely csak papíron tudta lélekkel felruházni a címszereplőt. Mintha a sors fondorlata lett volna, hogy ekkortájt kaptuk meg Guillermo del Toro saját, stop-motion Pinokkiójának az előzetesét, ami Ewan McGregor narrációjával már akkor bizakodásra adott okot. A végeredmény pedig egy olyan újszerű, érett, ámde az eredeti történethez is hű élmény lett, amit csak és kizárólag del Toro tudott volna ilyen formában elkészíteni.

Hirdetés

Guillermo del Toro Pinokkiója ugyan szinte érintetlenül hagyja a regény felütését, ám azon túl kifejezetten szabadon kezeli az alapművet, ahogy formailag és érettségét tekintve is egy nagyon új megvilágításba helyezi a fa fiú történetét. Épp ezért fontos megkülönböztetnünk, hogy a mexikói alkotó nem pusztán felszavalja a jól ismert történetet, hanem egy sokszor meglepően merész hangnemben értelmezi újra Collodi írását. Érdemes az elején, a legszembetűnőbb újdonsággal kezdeni: del Toro filmje nem egy klasszikus rajz- vagy animációsfilm, nem egy élőszereplős rekreáció, és nem is egy az új Disney feldolgozáshoz hasonló hibrid, melyekből az elmúlt 80 év során egyaránt láthattunk szép számmal. Pinokkió most a filmművészet egyik legnagyobb gondosságát igénylő műfajában elevenedik meg, a képkockáról-képkockára megálmodott stop-motion eljárás pedig mintha az a zseniális, de utólag már magától értetődő ötlet lett volna, ami del Toro előtt valamiért senkinek nem jutott az eszébe. Vagy legalábbis film nem készült belőle, pedig a végeredményt látva nem lenne meglepő, ha ez a találkozás a regény 1883-as kiadása óta eleve el lett volna rendeltetve.

Del Toro művészetét szerintem joggal nevezhetjük megosztónak, de nem azért, mert hogy a rendezőnek feltett szándéka lenne a megbotránkoztatás, hanem mert egyszerűen van egy roppant sajátos, egyszerre költői és direkt kézjegye. Az ő filmjei nem engedik meg, hogy a tetszési spektrum közepén helyezkedjünk el, muszáj valamit gondolni a filmjeiről, s nem engedi, hogy közönnyel viszonyuljunk azokhoz. Ez a, majdhogynem mindennél fontosabb alkotói ellenállhatatlanság del Toro Pinokkióján is abszolút érezhető, de talán mégsem ez a fajta "del Toróság" áll a legjobban a filmnek. A rendező korábbi alkotásai, úgy mint a Rémálmok sikátora, A víz érintése vagy természetesen A faun labirintusa mind-mind bizonyították, hogy del Torónak - és az általa kiválasztott szakembereknek - páratlan érzéke van ahhoz, hogy csodálatos díszleteket és látványvilágot varázsoljon filmjei köré. A stop-motion műfaj esetében, ahol szinte minden fizikailag, a legaprólékosabban kidolgozva elevenedik a néző előtt, óriási előny, ha egy olyan rendező felel a látványért és atmoszféráért, akinek még a legkevésbé jól sikerült filmje is világszínvonalú ezen a téren. Del Toro Pinokkiója pedig minden jelenetben, minden snittben és minden pillanatban csodálatosan fest.

A filmben megelevenedő világ a jelenetek többségében vibráló és gyönyörködtető hatást kelt, aminek eredményeképp valóban egy tündérmesében érezhetjük magunkat, de egy olyanban, amihez hasonlót előtte még igazán láttunk. Főleg azért, mert ha arról van szó, akkor a Pinokkió kifejezetten komor, szorongató hangulatokat és érzéseket is képes közvetíteni, amiből bizony lesz is pár. A cselekmény ugyanis nem egy teljesen fiktív álomvilágban, hanem a fasiszta Benito Mussolini Olaszországában játszódik, ahol Pinokkió különlegességére nemcsak a vándorcirkusz, hanem a Nemzeti Fasiszta Párt katonai különítménye is felkapja a fejét. A máig fia elvesztését sirató Geppetto mester (David Bradley) egy különös szellem közbenjárásának hála kapott maga mellé egy új, borzasztóan szeleburdi társat a faragott kisfiú személyében - nagyon úgy fest viszont, hogy vagy bazári majomnak kell állnia Pinokkiónak (Gregory Mann), vagy mehet a frontra.

Geppetto és Pinokkió története alapjait tekintve érintetlenül marad, pontosabban megmaradnak a sarkalatos pontok, ám a szokottnál érezhetően érettebb, a háborút is érintő kérdéseket taglaló hangvétel talán anélkül teszi átérezhetőbbé és kézzel fogatóbbá a történetet, hogy ahhoz komolyabban hozzá kellene nyúlni. Del Toro megközelítése nem fogja meg az alapművet, és kukázza annak tetemes részét "megújulás" címszóval, hanem annak szinte minden elemét megőrzi, csak épp a súlypontok helyeződnek át máshová. Geppetto gyászának, Pinokkió emberségének, a bullyvá kondicionált kisfiú, Candlewick (Finn Wolfhard) apjával szembeni kiállásának, de még a cirkuszi majomnak, Spazzaturának (Cate Blanchett) a története is megállja a helyét önmagában, s nyújt mindegyikük könnyen dekódolható, de örökérvényű tanulságokat. Ám ha ezeket az alapvetően egyszerű, jól ismert szálakat együtt vizsgáljuk, akkor kiadnak egy olyan ismerős, de mégis üdítően komplett mesét, amely hatásvadászat és túltolt dramatizálás nélkül képes könnyeket csalni a néző szemébe - teszi mindezt a léleknek jóleső őszinteséggel és tisztasággal.

Del Toro Pinokkiója minden téren egy szerelemprojektnek érződik, annyira jól illik annak minden alkotóeleme a másikhoz. A stop-motion látványvilágnak egyébként egy külön cikket lenne érdemes szentelni, hogy egy ilyen színvonalú és fantáziájú filmet mennyire becsben kellene tartani. A film számos erényéről beszéltem már, úgy, hogy a színészi alakításokról, vagy éppen Alexandre Desplat zenei kíséretéről még egy szó sem esett. Lábjegyzetben jegyezném meg, hogy én egyébként nem szeretem a checklist-szerű "kritikákat", ahol a hitelesség jegyében minden fontosabb, pontosabban elvárt szemponton sorjában végighalad a szerző pár félmondatos összefoglalóval lerendezve azokat. Nem tartom sem őszintének, sem organikusnak az ilyen fajta kritikaírást, a Pinokkió varázsának esetében viszont tényleg arról van szó, hogy ez az élmény úgy emelkedik egészen magasra, hogy különböző művészetek és mesterségek találkoznak olyan színvonalon, amit az idei Disney-s adaptáció súrolni sem tudott. Egy ilyen, minden szempontból a nulláról felépített alkotás esetében elégedhetetlen, hogy a szakértelem és az odaadás egyaránt meglegyen az összes résztvevő irányából.

Ezt láttad már?

Rengeteg hír, cikk és kritika vár ezen kívül is a Puliwoodon. Iratkozz fel a hírlevelünkre, mert kiválogatjuk neked azokat, amikről biztosan nem akarsz lemaradni.


A Pinokkió esetében mindez maradéktalanul megvalósult, mely még a visszafogott számú musicales betéteit is remekül találta el. A címszereplőt megszólaltató színészpalántát, Gregory Mannt érdemes külön kiemelni, akinek a bohókás és megállíthatatlanul játékos, de legalább annyira érzékeny Pinokkiójától nagyon nehéz lesz elvonatkoztatni a jövőben, ha majd jönnek az újabb feldolgozások. De Ewan McGregor is úgy ölti magára a történetíró Tücsök Tihamér szerepét, mint talán még senki, kezdetben kissé pikírt narrációja egy olyan keretet adott az élménynek, ami nagyon jól passzolt del Toro stílusához. Hasonló tökéletes illeszkedésről beszélhetünk Alexandre Desplat terjedelmes zenei felhozatalát illetően is, amely az év egyik legszebb és -sokoldalúbb filmzenei albuma lesz (számomra itt is azok a dalok a legkedvesebbek, melyeken Gregory Mannt vagy épp a Geppettót megszólaltató David Bradley-t hallhatjuk), s ami önmagában is képes megidézni del Toro különleges álomvilágát.

Guillermo del Toro Pinokkiója a rendező valószínűleg eddigi legkönnyebben befogadható filmje, ám még így is fennáll az esélye annak, hogy lesz, akinek majd nem fekszik a Pinokkió markáns hangulatvilága, vagy a korábbi feldolgozásokhoz képest érettebb gondolatisága. Ez persze már egy pillanatig sem a film problémája, hiszen egy olyan csodálatos, minden téren magával ragadó élményt kaptunk, ami egyszersmind a stop-motion filmek egyik legjobbja is lett. Egy majd' 150 éves történetbe lehelt új életet del Toro, miközben hű is maradt ahhoz, de mégis végtelen önazonossággal nyúlt annak minden porcikájához. Az ilyen közös, lélekkel és egyéniséggel teli alkotások hatására az ember - én legalábbis - mindig egy picit szebbnek látja a világot. És talán épp ez a lényeg.

Pinokkió (2022)

Kinek Ajánljuk
  • Mindenkinek, aki egy csodálatos stop-motion filmet nézne.
  • Annak, aki egy az eredeti történethez hű, de mégis újszerű elmesélést nézne.
  • Aki elmerülne egy újabb del Toro-féle álomvilágban.
  • Aki egy érett, érzékeny és őszinte élményre vágyna.
Kinek Nem
  • Aki nem díjazza, ha a valóság gonoszsága beszűrődik a meséibe.
  • Aki elsősorban egy zenésfilmre számítana.
  • Aki az 1940-es klasszikushoz hasonló feldolgozásra vágyna.
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.