A zenés filmek mindig előnyből indulnak egy szempontból, hiszen ki ne lenne kíváncsi és vevő egy jó hangulatú, lélekemelő élményre, ami jobb esetben fülbemászó dallamokkal együtt a nézővel is tud maradni? A két évvel ezelőtti Csillag születik, ami a történet már sokadik újradolgozása, egy jóval komorabb felfogással aratott óriási sikert, míg a Pont az a dal nagyjából ugyanazt szerette volna elmesélni - a különbség annyi, hogy most énekesnő helyett egy feltörekvő producer pályafutásába pillanthatunk bele. Az őszinte, emberi érzelmeket és maradandóan szép pillanatokat pedig felváltotta egy szörnyen hamis, s legalább annyira életidegen borítás.
Nisha Ganatra, akiről többnyire hasonló romantikus vígjátékok rendezése kapcsán hallhattunk, érezhetően egy olyan filmet szeretett volna rendezni, ahol a hollywoodi álomvilág és a - Pont az a dal sajátos definíciója alapján - "kisember" ambíciója könnyedén találkozhat. Maggie-nek (Dakota Johnson) is meg vannak a maga vágyai, aki éppenséggel tűzközelbe is kerül, amikor gyerekkori példaképe, a világsztár énekesnő Grace Davis (Tracee Ellis Ross) személyi asszisztense lesz. Ám a Los Angeles-i fényűzés közepette a fiatal nő megunja sanyarú sorsát, és elhatározza, hogy márpedig belőle nagy sikerű zenei producer lesz! Ez pedig meg is ágyazott annak a már jól ismert felemelkedéstörténetnek, amit a Pont az a dal kapcsán előzetesen is várhattunk. Pontosabban egy olyan cselekménynek, amiben a fényűzés, hangzatos brandek és véletlenszerűen bedobált világsztárok neveinek az oltárán kiöltek minden fajta feszültséget vagy azonosulási pontot abból, mindez nyakon lett öntve egy sekélyes, mondvacsinált szerelmi szállal és kevés, de még annál is felejthetőbb betétdalokkal.
Előre leszögezném, hogy ha valaki, hát én abszolút vevő vagyok egy könnyed és léleksimogató filmre, hát még ha az egy zenés dráma/vígjáték. Arról viszont nagyon kevesen tudnának meggyőzni, hogy a Pont az a dal c. próbálkozásban van bármi, ami a sokszor sértő képmutatás és felszínesség alatt érdemi tartalmat, egyúttal valós érzelmeket sejtetne. Mielőtt kitérnék a filmet övező szörnyű mentalitásra, essünk túl azon, hogy amellett, hogy már az 5. perc körül eluralkodik Ganatra rendezésén egy vészjósló, borzasztóan steril közönyösség, a játékidő nagy részében egy közepesnél gyengébb romantikus filmet kapunk. A Pont az a dal főleg első fele szembeötlő mód fesztelenül van vágva, a jelenetek nagyjából fele nyugodt szívvel a vágóasztalon végezhette volna. Maggie karaktere pont olyan aranyos, mint az őt alakító Dakota Johnson, de valójában ennél többet nem is nagyon tudunk meg róla az indokolatlanul elnyújtott, szűk kétórás játékidő során. Az önjelölt producer érdektelen történetét csak a hosszú évek óta a régi lemezeiből "haknizó" szupersztár tudja itt-ott feldobni. A gyakorlatilag végig egy dallal fellépő énekesnő szerepében Tracee Ellis Ross túlzás nélkül a film egyetlen vibráló karakterét szállítja, ám a lelkiismeretes alakítás alatt ugyanúgy egy papírmasé figura bújik meg, mint Johnson vagy a Davidet alakító Kelvin Harrison Jr. esetében.
Az utolsó harmadra valamilyen szinten összekapja magát a Pont az a dal, amit főleg annak tudhatunk be, hogy Johnson végtére inkább ellenszenves, mintsem szimpatikus karaktere kikerül a fókuszból, ahogy a film váratlan, totál életszerűtlen csattanója is mosolyt csalhat a néző arcára - talán. Jó, legyen, mondjuk azt, hogy a bugyuta és bármi nemű érdemi konfliktust vagy feszültséget mellőző cselekmény talán még üdítő élmény is lehet néhányaknak a mostani járványhelyzet okozta uborkaszezonban, de a Pont az a dal célközönsége számomra egyszerűen meghatározhatatlan. Ganatra filmje minden pillanatában teljesen el van szakadva a valóságtól, amit nem abban a pozitív vonatkozásban értek, amiért alapvetően szeretünk moziba járni. A kirakatszerű hollywoodi környezet még meg is bocsátható, azzal együtt is, hogy a Pont az a dal szándékával ellentétben képtelen volt kritikát megfogalmazni a popszakma kizsigerelő jellegével kapcsolatban. Épp ellenkezőleg, mintha népszerűsítette, idealizálta is volna azt. Nem egy alkalommal csattannak el olyan poénok, vagy hangoznak el rövid félmondatok, amiben közvetve és közvetlenül is a "kisember" apró-cseprőnek feltüntetett problémáit söpri félre a film.
De olyan érzéketlen és rezignált jelenetekből is lehet szemezgetni, mint amikor az önjelölt producerlány nemes egyszerűséggel leszarozza David bandájának dobosát - azok után, hogy az énekes kiemeli, az együttes egy közös projekt a barátaival. Nyilván ez azt szolgálja, hogy David felnőhessen a benne rejlő potenciálhoz, ám a Pont az a dal éppen azt az ember- és egyénellenes, kizsigerelő magatartást hangoztatja, mely ellen elvileg maga is fel akar szólalni - a popszakma által elnyomott fekete énekesnők nevében ez kimondva is megtörténik. Taylor Swift, Ariana Grande, Michael B. Jordan vagy épp Michelle Obama - néhány azon nevek közül, melyeket két jelenetenként a film teljesen indokolatlanul, egy bennfenteskedő imázst kialakítva véletlenszerűen bedobál, érdemi kontextus nélkül. Nem történetet vagy akár humoros gageket ír az említett személyek köré, hanem pusztán felhasználja őket, és saját identitáshiányában mindazt, amivel azonosítjuk nevüket.
Magam is érzem, hogy a kelleténél valószínűleg jobban mellre szívtam a Pont az a dal átgondolatlanságait, és hogy egy ilyen "könnyed" kis filmet egyszerűen el kellene engednem a "kólával elmegy" végszóval. De szeretnék hiteles lenni, ezért sem fojthatom magamba, hogy a zenés filmként közel értékelhetetlen, romantikus vígjátékként pedig még csak-csak működő Pont az a dal a csillogó és negédes felszíne alatt egy tartalmatlan, de még inkább hamis, élet- és emberidegen belsőt rejt. Feel-good szeretett volna lenni, de az esetemben ennek pont az ellenkezője valósult meg.
