Pusztító - Kritika

|

Nicole Kidman élete alakítása helyett Nicole Kidman erőlködése, hogy kihozzon valamit ebből a semmiből.

Kételyekkel ültem be Karyn Kusama új filmjére, a Pusztítóra, hiszen akarva-akaratlanul, de be kell vallani, hogy Kusama eddig nem tett le semmi igazán kiugrót az asztalra. Volt az első rendezése, a homlokborzolós magyar című A bunyós csaj, ami egy teljesen átlagos, szerethető, inkább csak szárnypróbálgatásnak beillő alkotás lett, amit egy felettébb nagy mélyrepülés követett. A 2005-ös Æon Flux maga volt a vászonra ültetett borzalom, és mint csaknem minden nagyobb filmes bukásnál (a büdzsét sem tudta visszahozni), a rendező a stúdiót kezdte okolni emiatt (mondjuk, nem tudom, mit várt, mert Kusama elmondása szerint egy "50 milliós művészfilmet" akart csinálni Peter Chung akció-sci-fi sorozatából). Az ezt követő heves viták és csetepaték után Kusama előállt egy talán még az Æon Fluxnál is katasztrofálisabb, de mindenképpen röhejesebb mozival, a Megan Fox főszereplésével készült Ördög bújt beléddel (Jennifer's Body). Bevételileg azért visszahozta a bele fektetett pénz kétszeresét (vajon miért?), de kritikailag igazán alul szerepelt (a híres-nemes Roger Ebert a filmet az "Alkonyat fiúknak" mondattal összegezte, ami talán mindent elmond róla), ennek ellenére a rendezőnő a mai napig azt állítja, hogy a nézők nem értették meg a filmjét, nem jöttek rá az igazi mondanivalójára, ami persze nem más, mint a feminizmus kérdése.

Hirdetés

Kusama is beállt abba a sorba, ahol azt hirdetik, hogy amiatt nem fogják fel az alkotásait, mert azok legtöbbször nőkről szólnak (kivéve talán a 2016-os filmje, A meghívás, ami meglepően élvezhetőre és érdekesre sikerült, viszont tegyük hozzá, hogy a producer M. Night Shyamalannak nagyobb beleszólása volt a film végső kinézetébe, mint magának a rendezőnek, ezzel szemben a fentieket elnézve ennek csak örülhetünk). Ezt az elgondolást görgeti maga előtt a legújabb munkája is, a Pusztító, ami sajnos nem a Stallone-Snipes páros akciófilmjét takarja most, hanem Nicole Kidman alászállását egy kokóval, rablásokkal és gyilkosságokkal teli bandába.

Maga a fő sztori két szálon fut, a jelen és a múltbéli történéseket egyszerre bemutatva. Erin Bell (Kidman) a múltban beépült másodmagával együtt egy ideje már körözött bandába, hogy belülről bomlasszák fel az egészet és vágják sittre a vezetőjét, Silast (Toby Kebbell). Viszont ahogy lenni szokott, valahogy beütött a gikszer, aminek hatása egészen a jelenre is átvetül. 17 évvel a beépülés után a lezüllött, alkoholista Bell csomagot kap az eltűntnek hitt Silastól, ami következtében Erinnek nincs választása, egyszer és mindenkorra be kell fejeznie a megkezdett ügyét.

Amennyire jól hangzik papíron a történet, annyira nem működik jól a valóságban. Már egynéhány filmnél kiderült, hogy a múlt-jelen idősíkkal való játszás egészen ügyesen és megkapóan tud működni (mint például a 21 gramm, a Ponyvaregény, de hogy témánál maradjunk, a Volt egyszer egy Amerika). Viszont jelen esetben valami tényleg nem akaródzott rendesen szuperálni. Ez a párhuzamos vágás már az első pár jelenet után elrontja az összképet, hiszen a vágók nagyon sokszor előre lelövik az adott fordulatot - pl. a jelenben szóba hoznak valakit, aki már meghalt, majd visszaugrunk a múltnak egy olyan jelenetébe, ahol izgulnunk kellene pontosan ugyanezért a karakterért. Ha minden ilyesfajta ide-oda ugrálást megfordítottak volna, már sokkal befogadhatóbb lenne a történet.

Ezen felül az operatőri munka is egyenesen csapnivaló. Julie Kirkwood képeiről nem tudja először eldönteni a néző, hogy ezek szándékosan ilyen gyatrák lettek, vagy csak a véletlen műve. Egyrészt ő sem szeret statívval dolgozni, mert az túl mainstream lenne, így össze-vissza rezeg a kép szüntelen (sokkal rosszabbul, mint amilyen a Bourne-filmeknél volt), ami kifejezetten zavaró tud lenni nem csak a drámai, feszült helyzetek esetében, hanem a verekedéseknél és a lövöldözéseknél is. Másrészt pedig túlzásba viszi a közelieket: rengetegszer benne van a kamera az adott színész orrlyukában, ezzel magát a hangulatot és az illúziót teljesen lerombolva. Arról nem is beszélve, hogy ha hozzávesszük ehhez a folyamatos rángatózást, egyhamar elmegy a nézőnek kedve az egész filmtől.

Túlzottan szépeket a karakterekről sem tudunk mondani, hiszen nemes egyszerűséggel nem adtak nekik elegendő játékidőt. Annyira lehet az egész filmen érezni, hogy ez egy one (wo)man show akart lenni, és mindent csak Nicole Kidman játékára hegyeztek ki, hogy mindenki mást ledegradáltak mellette. Kapott ugyan egy társat, Christ, akit Sebastian Stan (a Tél Katonája) alakít, de őt hamarjában háttérbe is szorítják. Ahogy Erin Bell főnökét, Toby Husst (Halt & Catch Fire), a férjét, Scott McNairyt (szintúgy Halt & Catch Fire), és mind közül a legfájóbbat, a banda vezetőjét, Toby Kebbelt (Spíler, Szólít a szörny) is. Ezzel gyakorlatilag mindenféle és fajta dramaturgiát, jellemfejlődést, jellemrajzot feláldoztak a főszereplő oltárán, csak hogy Kidmannek legyen ideje brillírozni a szerepében…

…ami meg nem annyira nagy szám. Félre ne értsetek, Kidman remekül játszik, tényleg eggyé válik ezzel az elsőre nem az ő stílusához illő karakterrel, de semmi kiugró nincs a játékában. Teljes mértéken meg tudom azt érteni, hogy miért nem jelölték idén a legjobb női főszereplő díjára az Oscaron, egész egyszerűen amiatt, mert felejthető lett a szerepe. Ez nagyrészt a pocsék forgatókönyvnek köszönhető, illetve a hasznavehetetlen rendezésnek, de Kidman mentségére szóljon, hogy ő bizony tényleg próbálja a legtöbbet kihozni a karakteréből, de még neki sem sikerül. A két évvel ezelőtti Egy szent szarvas meggyilkolásában, a Másvilágban, a Tágra zárt szemekben, vagy éppen a Hideghegyben körökkel jobban alakított.

Fájó szívvel, de tényleg nem tudom senkinek sem ajánlani a Pusztítót, amiben pedig ott volt a lehetőség, hogy igazán emlékezetes, magával ragadó film legyen. Ennek ellenére egy kiszámítható, unalmas, sokszor keszekusza alkotás lett belőle, ami a pocsék fényképezésével, csapnivaló forgatókönyvével, kiaknázatlan mellékszereplőivel az év egyik legfelejthetőbb mozijává vált, habár még csak január van. Kidman azért megmenti a produkciót a teljes pusztulástól, de ez édeskevés ahhoz, hogy jónak nevezzük sajnos. Karyn Kusama rendező ismét bebizonyította, hogy hiába kapta meg a teljes kontrollt a filmje fölött (beleértve a végső vágás jogát is), még így se tudott egy "normális" alkotást letenni az asztalra. Akár nő, akár férfi a rendező, ha rossz a film, akkor rossz a film - nincs apelláta.

Pusztító – kritika

Kinek Ajánljuk
  • Nicole Kidman-rajongóknak
  • Akiknek éppen nincs jobb dolguk
  • Akik szeretik a teljesen átlagos, kiszámítható krimiket
Kinek Nem
  • Akik nem szeretik a teljesen átlagos, kiszámítható krimiket
  • Akik azt hitték, Kebbell, Huss, Stan és McNairy rendes szerepeket kapnak a filmben
  • Édesanyáknak
Hirdetés

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.