A patinás mexikói filmrendező utoljára 2017-ben jelentkezett, akkor az igencsak megosztó A víz érintésével tarolt az Oscaron, most azonban egy merőben más jellegű produkcióval bővítette életművét. A Rémálmok sikátora nem feltétlen tekinthető nagyobb premiernek idén, pedig a végeredményt látva bőven megérdemli a figyelmet, még ha talán sokak torkán meg is fog akadni a komótos, ámde hasonlóan velős dráma-thriller.

A Rémálmok sikátora (mely az 1947-es azonos című film újragondolása) a vurstlisok tehetséges mutatványosainak - vagy épp sarlatánjainak, ahogy tetszik - világát viszi vászonra, ahol egy egészen különös társaságba keveredünk bele Stanton Carlisle (Bradley Cooper) figuráján keresztül. A főhős kilétéről vagy éppen múltjáról csak apró morzsákat tudunk meg, de ennyi is épp elég ahhoz, hogy érezzük, vaj van a füle mögött. Mindez viszont nem számít, ugyanis Clem Hoatley (Willem Dafoe) vurstlijában nem számít, honnan jöttél, vagy hogy milyen bűntettek száradnak az ember lelkén - egészen addig, amíg kellő diszkrécióval végzi valaki a munkáját. A varázslatosnak ható trükkök és látnoki erejű madámok azonban véletlenül se tévesszenek meg senkit: a szemfényvesztés mögött egy jóval komorabb és kiábrándító világ bújik meg, ami viszont még így sem a legrosszabb hely, ahol valaki kiköthet. Del Toro filmje pedig nem rest mindezt alaposan bemutatni, ugyanis a 2,5 órás játékidő egy igen tetemes részét fogjuk eltölteni a bazári mutatványosok köreiben.

A kritika hátralevő részeiben bőven fogom méltatni a Rémálmok sikátorát, viszont előtte muszáj kitérnem arra, hogy egy alapvetően hosszú filmről beszélünk, ami még valós játékidejénél is jóval terjedelmesebbnek érződik. Del Toro nem volt szívbajos, és a kelleténél egy fokkal sem írta dinamikusabbra vagy feszesebbre filmjét, ami végig imponáló magabiztossággal és komótossággal vezeti cselekményét. A finálét leszámítva minden szegmens kifejezetten lassú és megfontolt, a film történetmesélése pedig nem csak a tempóját, de struktúráját illetően is érezhetően eltér a hollywoodi sztenderdektől. Abszolút kettős érzéseket szült bennem, hogy ugyan aktívan hosszúnak éreztem a Rémálmok sikátorát, ami ezáltal borítékolhatóan rosszabbul fog szerepelni a nagyközönség előtt, de valahogy mégis végig lekötött és beszippantott az egyre romlottabb atmoszférája. Volt nem egy olyan jelenet, ami más esetben lehet könnyedén a vágóasztalon végezte volna, de úgy érzem, szinte mindegyikre szükség volt ahhoz, hogy a végére kiteljesedő karakterdráma olyan brutálisan nagyot üthessen, mint amekkora gyomrost az végül kiosztott.

A Rémálmok sikátorának esetében egy határozott vonallal két nagyobb félre szelhetjük a cselekményt: az elsőben egy jó ideig a vurstli lesz az otthonunk, hasonlóan Stantontonhoz, aki itt fogja ellesni a mentalizmus minden apróbb fortélyát. Két nagyobb kivétellel itt ismerkedünk meg minden fontosabb karakterrel, akik valamilyen különleges tehetségnek köszönhetően mindannyian kiveszik a részüket a vurstli sikerességéből. Fontos megjegyezni, ha valakit abszolút nem köt le ez a világ, vagy alapjaiban elutasítja a szemfényvesztést mint olyat, akkor az esélyes, hogy nem találja majd itt meg a számításait. Del Toro filmje ugyanis - főleg annak első fele - szinte kizárólagos figyelmet szentel a mutatványosok személyének, vagy épp a "kulisszák" mögötti titkoknak.

Kártyavetés, jóslás, fizikai törvényekre támaszkodó trükkök vagy épp a "rémlények" nyomorúságos és kiszolgáltatott életének vizslatása - lesz itt minden, a film pedig el mer, és nyugodt szívvel el is fog időzni a vurstli performanszain, mindeközben a néző pedig olykor talán joggal érezheti, hogy mindez viszont nem tart valójában sehova. Del Toro majdhogynem a cselekmény utolsó harmadáig rejtegeti, hogy mire megy ki a játék, abban viszont nem lennék biztos, hogy ez feltétlenül tudatos döntés lett volna, nem pedig a történetmesélés kudarca. Én talán mégis tudatos kreatív húzásnak tudnám be, legfőképp azért, mert a zárás során van egy "heuréka!" pillanat, amikor hirtelenjében minden összeáll: utólagosan már kristálytisztán látszik, hogy Stanton minden a vurstliban szerzett tapasztalata a későbbiek során visszaköszön sorsában. Ha pedig a néző figyelt a film néha talán se füle, se farka hatású jeleneteire, akkor egészen izgalmas, és hasonlóan értékes dimenziók nyílnak meg a Rémálmok sikátora értelmezésében.

A cselekmény már említett második felében akár egy új film is kezdődhetne, hisz mind időben, mind térben egy hatalmas ugrás történik, de szinte a teljes karakterfelhozatal mellett még a hangulatvilág is érezhetően megváltozik. Ettől fogva hangsúlyosan Stanton és a Rooney Mara által megformált Molly figurája kerülnek a középpontba, de további bonyodalmakat hoz még a történésekbe a rideg és tekintélyt parancsoló pszichiáter, Dr. Lilith Ritter is (Cate Blanchett). A meredek váltás teljesen indokolt volt, hiszen a vurstliban való lassúzás épp kezdett kifogyni a szuflából így bő 1 óra után, ám az vitatható, hogy mennyire tekinthető elegánsnak ez az átmenet nélküli megújulás. Az egyik mellékhatása ennek a hirtelen váltásnak épp az volt, hogy a Rémálmok sikátorának újból lendületet kellett szereznie, ami egyébként aztán sikerült, ám ezen a ponton nem kérdés, hogy rendre komoly ritmus- és pacingbeli problémák akasztották meg az élményt. Komolyak, de megbocsáthatók.

Megbocsáthatók, mert del Toro filmjéből végig süt a rendezői szándék és mesélni akarás, amihez egyébként egy olyan látvány- és hangulatvilág társult, mely mintha az általunk ismert világ egy kontúrusabb leképeződése lenne. A gyönyörű, egyúttal az élmény szerves részét képező fényképezést izgalmas és fantáziadús díszletek kísérik, kezdve a vurstli varázslatosan idegen sátraitól, egészen Dr. Ritter izgalmas megjelenésű irodájáig. Technikai és esztétikai szempontból is egészen magas minőségű alkotás a Rémálmok sikátora - bár ez del Toro filmjei kapcsán szinte már elvárható -, ez alól pedig Nathan Johnson zenéje sem kivétel, ami ugyan magában is hallgatható, de a jelenetek alá téve hozzák ki igazán a film hangulatában rejlő kettősséget. Én ugyan tartalmát tekintve is borzasztóan élveztem del Toro thrillerét, viszont el tudom képzelni, hogy ha egyesek kevésbé fogékonyak a témára, vagy épp a film sajátos atmoszférájára, akkor Stanton Carlisle története némi hiányérzetet hagyhat maga után.

Nem tagadom, bennem is sokáig motoszkált ez a furcsa érzés, mintha valami hiányozna. Főleg, hogy a film manipulációval alaposan megszórt, emberi gyarlóságról írt történetének csúcspontja (már ami a főbb konfliktust illeti) közel sem annyira finom vagy elegánsan felépített, mint az azt megelőző szegmensek - de működik. A Rémálmok sikátorát azonban már csak a zárójelenete, és az ahhoz kapcsolódó felismerés végett (amit én, őszintén bevallom, abszolút nem láttam jönni) már megérte volna megnézni. Olyan brutális erejű, fantasztikusan felépített végpontról beszélünk, ami az azt megelőző 2,5 órát is minimum egy polccal magasabbra helyezte. Egyszerűen nem számítottam arra, hogy a sokáig tudatosan, olykor talán kevésbé tudatosan ködösítő cselekmény épp akkor fog pofán vágni, amikor lelkiekben már a stáblistára készülök. Ezen a ponton kell megemlítenem Bradley Coopert, akit már pusztán a szóban forgó jelenet miatt is két Oscarra kellene jelölni, de az egész filmben parádézik, és viszi a hátán a cselekményt úgy, hogy mellette Cate Blanchett, Willem Dafoe, Toni Collette vagy épp Rooney Mara is hibátlant nyújtottak. A hideg ráz még most is attól a jelenettől, le a kalappal Cooper előtt, aki egyébként már nem először bizonyítja, hogy egészen sokoldalú drámaszínész.

A Rémálmok sikátora beállítottságtól függően egy rendkívül könnyen, vagy abszolút nem ajánlható film, melynek szinte egyetlen visszatartó ereje annak érezhetően, és joggal kritizálható lassú folyása. Mégis, én a fantasztikus, maradandó finálé fényében azt mondom, megérte Guillermo del Torónak ennyire komótosra venni a figurát, hiszen még az első pillantásra jelentéktelenebb jelenetnek is nagy szerepe volt abban, hogy a dörzsölt mutatványos Stanton története ekkora erővel hasson. Közel minden tekintetben magas színvonalú filmélmény, amiben gondolat, szándék és érzelem is fért bőven. Bradley Coopert pedig mindenre is jelölni, pont.