A nagy szuperhős dömpingben egyre nehezebb frisset mutatni. Ez a frissesség nem egyenlő az újdonsággal, hiszen lényegében hiába találkozunk egy-egy újabb szuperhőssel, annak eredetének a pillérei ugyanazokra a panelekre épülnek és ez sokszor már bántóan szembeötlő. (Erre kiváló példa a Marvel Kapitány.) Ráadásul a Marvel jelenlegi egyeduralma (és most jótékonyan felejtkezzünk meg arról, hogy ez mennyiben köszönhető a Warner-DC több éves bénázásának) ebből a szempontból igencsak visszás a zsánernek. Az MFU évi három filmje lényegében folyamatosan egyazon könnyed univerzum bővítését szolgálja, a Fox hamarosan porba hulló mutánsai pedig ugyanazokat az identitás problémákat róják újra meg újra 20 éve, mint Peter Parker az ő felelősségével a szuperhőslét és a mindennapok között, utóbbi esetében csak a tálalás, meg a színészek változóak, de a lényeg ugyanaz. Kiismertük ezeknek a világokbak a szabályrendszerét. És itt van még az okkal lesajnált, identitásválsággal küszködő, évi átlagban 8 filmet bejelentő DC Univerzum, amely most úgy fest, hogy pont ebből a kiszámíthatatlanságából tud előnyt kovácsolni, amelynek eddigi legcsillogóbb ékköve a Shazam!.

Azzal ugyanis, hogy az univerzumuk továbbra sem áll stabil lábakon, automatikusan rengeteg potenciál is együtt jár. A Wonder Woman megmutatta, hogy a Zack Snyder által koromfeketére, világfájdalomtól sújtott  hősök után is lehet valaki felemelő (aki ennek tetejébe még nő is, számos kislánynak új eszményképet teremtve), az azt megelőzően rendre lesajnált, instant mémgenerátorként szolgáló Aquamanből pedig minden butasága, "eccerűsége" ellenére egy kemény tökű, vagány főhőst kreáltak. Az igazi aduász viszont csak most köszöntött be a Shazam! képében, amely a fent taglalt ipari termelés közepette emlékeztet minket arra, hogy milyen varázslatos érzés is volt egykoron rácsodálkozni ezeknek a héroszoknak a kalandjaira. Ezt David F. Sandberg filmje a fináléban egy nem túl eredeti, mégis frappáns poénban teszi egyértelművé, miközben elegánsan elküldi a búsba Snyder két szuperhős titánját,  a világfájdalmukkal együtt, rávilágítva arra, hogy a DC-nél a nagy potenciál nem feltétlenül a nagy nevekkel jár együtt.

Márpedig a Shazam! egyik legfőbb erénye a kisléptékűsége. Ez már persze korábban a Marvelnél is visszaköszönt akár a Hangyát, akár a hazatérő Pókembert vesszük, de náluk mégis a kaland volt inkább pici, miközben mind Scott Langnek, mind Peter Parkernek valahol fel is kellett nőnie. Sandbergék viszont rájöttek arra, hogy miért is aduász Billy Batson figurája, hiszen ő tényleg csak egy gyerek, aki a messzi Philadelphiában addig csak hallott a szuperhősökről. De amikor egyetlen varázsszóra (Shazam!) felnőtt, szinte elpusztíthatatlan szuperhőssé változik, ugyanúgy gyerek marad belül, aki egyszerre csodálkozik rá és élvezi veszett mód, hogy megszűntek számára a korlátok. 

És ez a felhőtlenség, ez a gyermeki naivitás a film minden képkockájából árad, ami igazán a 80-as évek sajátja volt (akkor is leginkább Spielbergé) és ez még akkor is nagyon hiányzik a mai képregényfilmekből, ha közben az MCU-nál görcsösen próbálkoznak megidézni. (Most rád nézek Pókember!). Sandberg filmje viszont pont hogy mentes mindenfajta görcsösségtől és kiváló érzékkel hasznosítja újra Tom Hanks klasszikusa, a Segítség, felnőttem! koncepcióját, ami kap is egy aranyos kis idézetet, hogy a készítők mindezt nyilvánvalóvá tegyék. Ez már csak azért is figyelemre méltó, mert Sandberg a horrorok világából (Annabelle 2, Amikor kialszik a fény) érkezett és ezt olykor nem rest kamatoztatni (szigorúan csak a PG-13 keretein belül), de filmje mégis inkább egy ifjúsági vígjáték, szuperhős köntösben. Ebbe viszont annyi poént, annyi gaget sűrítettek bele, ami az MFU egy fázisának is bőven elég lenne, de ez a humor mindig a legjobbkor, a legjobb helyen üti fel a fejét (és erre bőőőven nyílik lehetősége), viszont főhőse drámája, avagy tragédiája is meglepően működőképes, nem csupán a zsánerhez képest.

Ehhez persze kellett egy olyan színész is, mint Zachary Levi a főszerepben, akinek minden megmozdulása visszahozza azt a derűt, azt a játékosságot, ami például a fent említett Tom Hanksnek is a sajátja, vagy ha már a szuperhéroszoknál tartunk, akkor Christopher Reeve Supermanje is magáénak tudhatott. Emellett párosa az AZ-ból és az egy Csodálatos fiúból ismert Jack Dylan Glazerrel frenetikus és egyértelműen az ő barátságuk, a köztük lévő kémia adja a film szívét-lelkét. Az ellenoldalon ott virító Mark Strong Doctor Sivana-ja alapjaiban egy rettentő sablonos, alul motivált, a játékidő első felében elsikkadó gonosz... lenne, ha nem Strong alakítaná. A színész rutinja a negatív figurák terén viszont egyértelműen a figura előnyére válik, hiszen Strong kisujjból tudja, hogy hogyan kell egy-egy rosszfiút egyszerre félelmetessé, tekintélyessé, ugyanakkor sérültté, sebezhetővé tenni, a színészveterán pedig (sok kollégájával ellentétben) nem haknizza el a szerepet, hanem komolyan vehető nemezissé teszi a második félidőre. Mindemellett dicséret illeti a marketingeseket is (ilyet is ritkán hallani), ugyanis nem csupán a poénok egy csekély részét lőtték el az előzetesek, hanem az érdemi fordulatokból sem fedtek fel semmit.

A vidámparkban játszódó finálé pedig szimbolikusan is kifejezi mindazt, amit a Shazam! jelképez: olyan színtiszta szórakozás, amelyre szuperhősfilm régen volt képes! Ugyan a filmbe belerondítanak az itt-ott bárgyúbb, már túlontúl oldschool megoldások (Djimon Hounsou, most rád nézek!), az olykor kidolgozatlan CGI, vagy Benjamin Wallfisch klasszicista, de teljességgel jellegtelen zenéje, mindez nem változtat azon, hogy a Shazam! úgy tud röhögni nem csak saját univerzumán és magán a zsáneren, hogy ehhez a Deadpool-féle profánság és önreflexió sem szükségeltetik. Csupán a mélyről jövő gyermeki lelkesedés. 

A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban, premier előtti vetítésen látta!

A Shazam! április 4-től látható a magyar mozikban!