Sokszor elmondtam már - és el is fogom párszor -, hogy a Marvel Filmes Univerzuma (avagy MCU) hiába határozza meg jelenleg a filmipart, hiába játszanak el filmenként a különböző filmes zsánerekkel és alakítottak ki egy bivalyerős brandet, amelynek a nagy egészét tekintve mindig várja a legújabb részét a közönség, Kevin Feige producer kezei alatt (kevés kivételtől eltekintve) nem kapunk mást, mint filmes gyorskajákat. Amíg nézzük, addig rettentő jól szórakozunk, élvezzük, avagy vadásszuk a nekünk szánt utalásokat, de a moziszékből felállva nagyjából el is felejtettük az egészet. Részben azért, mert a szórakoztatás oltárán feláldozza az érdemi tartalmat, részben pedig mert a recept a változók ellenére is sokszor ugyanolyan és mert ezek a hősök azelőtt csak okkal a képregény kockáknak mondtak valamit (és nem éppen a mély történeteik vagy karakterjegyeik okán). Ez sajnos a Marvel első, önálló szuperhősnőjének kalandjára is igaz.
Ami különösen bosszantó, hogy a Marvel Kapitány részleteiben valóban remek, mégis képtelen egy egységes egésszé összeállni. A két Bosszúállókhoz és azok hatalmas, valóban súlyos (avagy annak látszó) tétjeihez képest Carol Denvers bemutatkozása még az intergalaktikus lépték ellenére is apró, emellett kényszeredett, csakhogy végre megismerjük azt, aki elég nagy valószínűséggel (Nomen est omen.) felveszi majd a kesztyűt Thanosszal.
A probléma több szinten érvényesül és mielőtt érkeznének a köpködő kommentek, Brie Larsont és a karaktert a vélt vagy valós harcos feminizmusáért ekézni, azokat ki kell ábrándítsam. Larson nagyon is jól hozza - a lazább Nick Fury szerepében lubickoló Samuel L. Jackson mellett - a női Martin Riggset, ezzel is ráerősítve a 90-es évek életérzésére, valamint a korszakot még erősen meghatározó buddy cop movie-k feelingjére. Carol Danvers a DC Wonder Womanjével ellentétben a legkevésbé sem egy nemesi, fenséges hercegnő - egy olyan csajtól, aki vadászpilótának áll, ezt nem is várjuk el -, hanem az a tipikus vagány, fiús lány, aki már a homokozóban is inkább a srácokkal matchboxozott. Ettől még női mivoltát, empátiáját nem kérdőjelezi meg sem a film, sem a néző, ahogy a "Girl power!" üzenet is nagyon elegánsan van végigvezetve.
Az egyik legfőbb probléma, hogy a forgatókönyvíró-rendezők, Anna Boden és Ryan Fleck (Fél Nelson) hiába próbálják megbolondítani a narratívát azzal, hogy a hőst már In medias res ismerjük meg és vele együtt szép fokozatosan fedezzük fel a múltját (ez valahol tényleg bravúros), nem változtat azon a tényen, hogy ez csupán egy szokványos eredetfilm. Márpedig az eredetsztorik a szuperhősfilmek állandó rákfenéjét képezik, ahol a hérosz belső útja elsősorban mégiscsak azt a célt szolgálja, hogy a néző megismerje és megkedvelje, hogy a folytatásokban már tudják árnyalni a készítők. Ebből a szempontból szerencsés helyzetben vannak az X-Menek, mert a karakterek eredettörténetével nem kell bíbelődniük, amivel pedig igen, az elfér egy-egy velős jelenetben, vagy akár mondatban (lásd a legelső X-Men-filmet 2000-ből).
Az MCU filmjeinek a közel felét az eddigi 21-ből eredetsztorik teszik ki. Csak a miheztartás végett: Vasember, A hihetetlen Hulk, Amerika Kapitány: Az első Bosszúálló, Thor, Bosszúállók, A Galaxis Őrzői, Hangya, Doctor Strange, de Thanos szemszögéből még a Végtelen Háború is ide köthető. A Fekete Párduc és a Pókember: Hazatérés képeznek némileg kivételeket, habár ezeket is nyugodt szívvel betehetjük az előbbi halmazba, azonban ők kaptak egyfajta felvezetést a Polgárháborúban. Így T'Challa esetében inkább bevezetést kaptunk a hős világába és annak konfliktusaiba, míg a Hálószövőnél csak említés szintjén kerültek szóba a jól ismert toposzok (mondván: "Harmadszorra minek?!"), miközben azért Peter Parker jól ismert jelleme a "nagy erővel nagy felelősség is jár" a film végére szilárdult meg. Vagyis Kevin Feige univerzumépítésének jó részét még mindig az alapozás teszi ki (stabil lábakon is áll), amit az ismeretlen hősök meg is követelnek, azonban ez generikussággal jár együtt, ami az MCU filmjeire amúgy is különösen jellemző.
A másik fontos probléma az valahol pont Feige maga. Mert hiába képes úgy átfogni egy ekkora univerzumot, ahogy arról minden konkurens stúdió ábrándozik (annak ellenére, hogy mostanra mind Feige, mind pedig az MCU megengedheti magának azt, hogy a zsánereken túl bevállalósabb témákat is reprezentáljanak - például a lehallgatási botrány a Polgárháborúban, vagy a túlnépesedés problematikája a Végtelen háborúban -, mindezt a független-, vagy egyéb zsánerfilmeken filmeken edződött rendezőkkel kivitelezve), mégis elsősorban a producer látásmódja érvényesül. Ez pedig van, hogy már nem elég, pláne ha a rendezők túlontúl tapasztalatlanok egy ekkora mozihoz. Bodenre és Fleckre pedig egyértelműen túl nagy volt az a bizonyos kabát.
A film generikus mivolta miatt hiányoznak az érdemi meglepetések, jóformán kilométerekről előre láthatóak a csavarok (egy-kettő azért betalál), az inváziós sci-fi történetszálat a Skrullokkal nem sikerült kiaknázni, emellett a film a vicces(nek szánt), avagy szívet melengető utalások ellenére sem tud megállni a saját lábán, olyan szinten járkálnak ki és be a már korábban megismert szereplők. Emellett az MCU kozmikus világát sem sikerült érdekfeszítően kiterjeszteni, mint tette azt a két Galaxis Őrzői, vagy a Thor: Ragnarök (máris ennyire hiányozna a háttérből James Gunn?!), mint ahogy néhány ügyesebb vizuális megoldás, avagy filmes utalás (pl A Függetlenség napja) ellenére is az akciójelenetek teljesen felejthetőek.
Az viszont egyértelmű, hogy a film szívét és lelkét Larson és Jackson kettőse - valamint egy az Alien Jonesy-ja óta legszórakoztatóbb vörös macsek, Goose - adja. Szintén örvendetes, hogy a jobbára maszkból ki sem látszó Ben Mendelsohn végre maga mögött hagyta az elmúlt években egyre sótlanabbá váló antagonista karakterét és egy lényegesen árnyaltabb figurával gazdagította az MCU (amúgy szegényes) gonoszainak a listáját. Színészileg viszont mégis a ritkán látható Anette Benning húzza fel a produkciót, akinek láthatóan ez mégiscsak egy rutinmunka volt. Amikor viszont felbukkan, akkor nem lehet nem észrevenni a nagyságát és eleganciáját. Ellenben Jude Law amilyen élettel teli volt pár hónapja a Legendás állatok: Grindelwald bűntettei fiatal Dumbledore-jaként, amennyire átjött ott, hogy mennyire piszkosul élvezi a szerepét és bele ad mindent, most annyira borzalmasan jellegtelen, csak a fizetési csekkért bevállalt rutinmunkát tol. Benninget és Law-t összevetve pedig kitűnik, hogy rutin és rutin között is van különbség, de könnyen lehet, hogy csak nem a megfelelő rendezői instrukciókat kapta, habár figurája is lényegesen soványabb, mint a legendás mágus.
A Marvel Kapitánynak ugyan megvannak a maga szívet melengető pillanatai (a rajongók garantáltan az első percben elmorzsolnak egy könnycseppet), ahogy a vicces momentumai is, mégis az MCU olyan "szégyenpadjára" került fel, ahol ott várja az első két Thor, A hihetetlen Hulk, vagy a legutóbbi A Hangya és a Darázs. Az első stáblistás jelenet csak aláhúzza a film részben megkésett mivoltát, részben kényszeredett felvezető jellegét az áprilisi Végjátékra, és noha főhősnőjében bőven rejlik potenciál, erre a filmre mégis elsősorban egy vörös macsek miatt fogunk emlékezni.