A Sikoly széria több mint 25 éves múltra tekint vissza, és vitathatatlanul a slasher alműfaj egyik ikonikus képviselője. Az idén befutó ötödik felvonás több szempontból is más, mint az eddigiek. Itt volt holtversenyben a legnagyobb szünet két film között, szám szerint szűk 11 év telt el a negyedik etap óta (a három és a négy közt ugyanennyi idő telt el). Ez az első film, amit nem Wes Craven rendezett, hanem az Aki bújttal bemutatkozó Matt Bettinelli-Olpin és Tyler Gillett. Ráadásul a számozást is elhagyták, meghagyva szimplán az eredeti címet. Vajon stílusát és tartalmát tekintve is más az új Sikoly, vagy Ghostface még mindig a régi?
A történet szokás szerint szög egyszerű. 25 évvel az első woodsboro-i mészárlás után ismét feltűnik egy gyilkos, aki a sokszor látott maszkban szedi áldozatait. Vele együtt Sidney (Neve Campbell) is hazatér, hogy régi (és néhány új) ismerősével kiegészülve felgöngyölítsék az ügyet és persze próbáljanak életben maradni.
Na jó, a szinopszis nem teljesen merül ki ennyiben, Sidney ugyanis már messze nem főszereplő. Az új főhős Sam (Melissa Barrera), akinek vissza kell térnie szülővárosába, miután megtámadták a húgát. A lánynak emellett olyan titkai vannak, melyeket nem kíván felfedni, ám a gyilkosnak erről másféle elképzelései vannak.
A Sikoly franchise mindig is híres volt a meta vonaláról, azaz rengeteg benne az önreflexió, úgy tekintik magukat filmnek, hogy közben mégsem (hála a sorozatot végigkísérő Döfés részeknek, melyekből itt már nyolc van), illetve felállítanak egy sajátos szabályrendszert. A rendezőpáros nem akarta megtörni ezt a trendet, most is rengeteg az önazonos kikacsintás. Rögtön a nyitány a szokásos formulával indít, az itt hallható beszélgetés a gyilkos és potenciális áldozata közt a film egyik legjobbja. A modern horror gyöngyszemei mellett természetesen a klasszikusokról sem feledkeznek meg, jól esett visszahallani a már ismert címeket és újfent otthonosan érezhettük magunkat a paranoiás, horrorrajongó tinik közt.
Nagy kár, hogy a karakterek többsége roppant irritáló, így inkább ellenük szurkolunk, mintsem értük. No, meg találgatjuk ki lehet a tettes, de ez megint csak hálátlanabb feladat a kelleténél. Hogy miért? Részletekbe nem szeretnék belemenni a spoilerek miatt, de a rejtély sajnos sokkal egyértelműbb, mint arra számítanánk, igaz lehetséges, hogy pont emiatt lep majd meg egyeseket, bár engem sajnos nem sikerült. Ez a fajta kiszámíthatóság a legnagyobb bajom az új Sikollyal. Az egy dolog, hogy az utolsó harmadra teljesen elveszik a logika és a racionalitás, mondhatni ez a koncepció része, de a fináléra átestek a ló túloldalára. Azzal, hogy úgy akartak újítani, hogy közben az első részt másolják, kicsit lyukra futottak. Érthető a cél, a tudatosan felépített motiváció, illetve helyszínválasztás, ám ettől még nem lesz egyből frappáns valami, főleg ha az önismétlés az autentikusság kárára válik.
Ambivalens érzéseim vannak az ötödik Sikollyal kapcsolatban, mert legalább annyi erénye van, mint buktatója. Jól esett a nosztalgia, a minimális humor működik és a meta érzés is elkapja a nézőt, ráadásul remek ötleteknek ágyaz meg. Valahogy mégis sokszor vált izzadtságszagúvá, az új szereplők csak papírmasék, az utolsó harmadra pedig túl kiszámíthatóvá válik a cselekmény. Hogy volt-e értelme elkészíteni, arra nincs egyértelmű válasz, de a rajongók megtalálhatják benne azt, ami miatt beleszerettek ebbe a franchise-ba.
