"Lőjetek fejbe." Mondja ezt John Rambo, Rocky Balboa, Barney Ross, vagy épp Marion Cobretti megszemélyesítője, a hetvenhét esztendős Sylvester Stallone a Sly legvégén. A Feláldozhatók-franchise-zal még játékfilmbe oltva intett búcsút fiatalságának, de 2023-ban elérkeztünk arra a pontra, hogy nem köntörfalaz többet az öreg.

A Netflixen debütált Sly már nem egy akció-nosztalgiatrip, hanem egy személyes dokumentumfilm, mely valójában Stallone önvallomása a mögötte álló hetvenhét évről, onnan is kiemelve az elmúlt majd' ötvenet. Mondhatnánk úgyis, hogy Arnold után szabadon.

A sztárrá válás útja előtt azonban megismerjük kicsit a fiatal Stallonét, akinek korántsem volt egyszerű a fiatalkori élete. A szülei korán szétmentek, az apjával való kapcsolata ezt követően az addigiakhoz képest sem volt felhőtlen, és emellett sokáig a tanulmányaival sem boldogult. Ha végignézzük a dokumentumfilmet, legyen szó Rockyról vagy épp Rambóról, láthatjuk, hogy édesapja rendesen rányomta a bélyegét Stallone életfelfogására és hozzáállására. Talán ehhez nem kell túlzottan tájékozottnak lenni a témában, de a film hosszasan elidőzik azon, hogy az előbb említett ikonikus karakterek mekkora mértékben tükörképei Stallone személyiségének. Ennek ellenére mégis érdekes a hősök megszemélyesítőjének a szájából hallani, hogy milyen élmények és tapasztalatok köthetők hozzájuk.

Kétségtelen, hogy a dokumentumfilm készítőinek az volt a fő szándéka, hogy Stallonét ezúttal ne (csak) akcióhősként, hanem művészként és emberként lássuk. Nyilván ezt a prekoncepciót nem lehet a Rambo-filmeken, A pusztítón, vagy a Kobrán nevelkedett nézőkben másfél óra leforgása alatt teljes mértékben eloszlatni, mindenesetre a szándék értékelendő, mert a színészben tényleg több volt, mint egy géppuskával rohangáló világmegmentő. A Sly ugyanis betekintést nyújt a Rocky-franchise alkotói folyamatán keresztül Stallone színészi, rendezői, forgatókönyvírói és produceri tevékenységébe egyszerre. Persze ezt nem is lehetne másképpen tálalni, hiszen Stallone - ha nem is mindegyik rész esetében hibátlanul -, de szívét-lelkét beletette mind a négy feladatkörbe.

Formanyelvi szempontból nem tartogat túl sok újdonságot a Sly, de a narratívába azért sikerült annyi ínyencséget belecsempészniük az alkotóknak, hogy a "jelenkori" Stallone időnként egy diktafonról visszahallgatva reflektál egy fiatalkorában adott New York Times-interjúra, ami azért érdekes, mert így láthatjuk, hogy miben (nem) változott a látásmódja és a személyisége. A filmben számos archív fotót mutatnak a színész gyerekkorából, a családjáról, vagy épp egy-egy ikonikus film kulisszából, de természetesen elengedhetetlenek a filmes bevágások, melyeket nem csak a fanszerviz céljából hagyták ott nekünk, de a dramaturgiához is kellőképp hozzátettek, ahogy egyébként azoknak a legendás művészeknek a megszólalásai is, mint például Arnold Schwarzeneggeré, Henry Winkleré vagy Quentin Tarantinóé.

Egyszerre felemelő és kiábrándító élmény a Sly. Felemelő, mert jó látni azt, hogy mi mindent elért Stallone, kiábrándító, mert valahogy sosem volt elégedett. Tény, hogy számos veszteség érte az életben, melyeket nem lehet csak úgy szőnyeg alá söpörni, és ez a folytonos küzdeni (vagy bizonyítani) akarás nemcsak motivációval, hanem sokszor csalódottsággal is járt, de hiba lenne nem elismerni azt, amit Stallone elért az elmúlt ötven év alatt. És ezt a Sly sem titkolja. Végül is, mi oka lenne rá?