Van a sorozatban egy jelenet, ami egész szépen illusztrálja az egész évadot és azt, hogy milyen is valójában. Két főhősünk, Jocelyn (Lily-Rose Depp) és Tedros Tedros (Abel Tesfaye) egy drága, előkelő ruházati üzletben vásárolnak, miközben a próbafülkében rájuk tör a szexuális étvágy. Egy gyors és hangos numera után (mert itt mégiscsak egy szándékosan megbotránkoztató sorozatról beszélünk) Tedros egyedül marad a fülkében, hogy kiverje. Mivel Jocelyn nem szerette volna, hogy belé élvezzen.
Egyrészt, itt nagyon fontos az önkielégítés, mint jelenség: maga Az idol bizonyos értelemben könnyen tekinthető Weeknd (mármint Abel Tesfaye) maszturbációjának, amiben saját magának tetszeleg, mint alkotó és mint színész. Másrészt, a jelenetnek az égvilágon nincsen semmi értelme és haszna, csak annyi, hogy a két karakter dugjon egy jót egy nyilvános helyen. Ezzel kényelmetlen helyzetbe hozva a sorozatban szereplő karaktereket (a ruhaüzlet dolgozóit) és a nézőket is, akik ezt a mértékű kangörcsösséget már nehezen tudják hová tenni.
Az idolról nehéz úgy beszélni, hogy nem ejtünk szót arról, nagyjából milyen döcögős utat járt be a projekt. A sorozatot Amy Seimetz kezdte el készíteni, akinek a nevéhez a The Girlfriend Experience című sorozatot is köthetjük és akinek víziója teljesen eltért attól a verziótól, amit végül láthattunk az HBO Max platformján. Miután ugyanis a szériának mintegy 80 százaléka leforgott, Weeknd - aki az egyik ötletgazda is volt - hangot adott annak, hogy nincsen maximálisan megelégedve azzal az iránnyal, amit a sorozat kijelölt magának. Ezt követően és némi drasztikus változtatást követően Seimetz elhagyta a projektet, az HBO pedig szépen beállította csatasorba azt a Sam Levinson-t, aki az Eufóriával kellően nagyot dobbantott ahhoz, hogy vakon megbízzanak benne és az értékítéletében. Ami pedig ezután következett, az - jónéhány beszámoló alapján - egy kaotikus forgatag, amiben naponta írták át a szkriptet, senki látott tovább az orránál és ahol Levinson és Weeknd szépen átvették a kreatív kontrollt minden felett - amely nem feltétlen tett jót az elkészült műnek.
A történet röviden: Jocelyn, a híres és közkedvelt énekesnő, miközben lelki, magánéleti traumáiból igyekszik kilábalni, egy visszatérő lemezt is próbál összehozni a stábjával. Belső őrlődései közepette megismerkedik a titokzatos Tredros-szal, akiről kiderül, hogy különleges igényei vannak a szexet illetően és akinek nem mellesleg van egy kis szektája is. Vele együtt, az ő kreatív közreműködésével törekszik arra, hogy egy igazán ütős lemezt összehozzon - hiszen Tedros ért a zenéhez is és szektatagjai mind zseniális és tehetséges énekesek.
Az idol tehát szándékai szerint nem csupán a popszakma sötét zugába vezet be minket, de prezentálni szándékszik egy olyan kapcsolatot is, ahol egy meglehetősen egészségtelen alá-felérendeltségi viszony alakult ki. És ahol az abúzus akár fizikai, akár lelki szinten is fellelhető. Tedros ugyanis nem válogat az eszközökben. Ha kell, akkor azzal a hajkefével veri és vereti meg "szerelmét", amivel még a lányt verte régen az édesanyja (annak érdekében, hogy inspirálja őt a kreativitásra), ha kell, akkor gyerekkori barátját kínozza egy sokkolóval a jelenlétében. Az erőviszonyok azonban nem csak ebben a vonatkozásban bírnak jelentőséggel, de a produceri-menedzseri szinteken is, hiszen Jocelyn a másik oldalról is folyamatosan érzi a nyomást. Mindenképpen kell egy lemezt kiadnia, bizonyítania azt, hogy megbízható előadó, képes magából kiadni egy újabb sikerlemezt, de közben úgy kell tennie mindezt, hogy önazonos maradjon és saját maga elvárásait is teljesítse.
Meg kell hagyni a sorozatnak azt, hogy legalább egy-két érdekes gondolat akad a fejében. Persze, elborult és toxikus gondolatok, de illúziónk nagyon úgysincs az első epizódot követően. Témaként felmerül az alkotó viszonya saját traumáihoz, konzekvenciaként levonva, hogy bármely személyes tragédia csak jót tesz a művészettel (ergó: megéri mondjuk elveszítened a fiadat, ha ennek következtében írsz egy zseniális dalt). De felmerül az is, hogy az intimitáskoordinátoroknak semmi hasznuk, egy spermanyelős képet simán fel lehet használni a saját magunk hasznára, az alkotás pedig akkor az igazi, ha van melletted egy erőszakos, lófarkas szektavezér.
Alapkoncepciójában a sorozat nem lenne rossz (még ha el is tér a Seimetz által megálmodottól), viszont kivitelezésében már úton-útfélen megbicsaklik. Az, amit az első epizód alapján leszűrtem, mégpedig, hogy egy kangörcsös kamasz érzelemvilágával rendelkezik a sorozat, a következő négy epizódra is bőven ráilleszthető (sőt, méginkább). Mindazok a témák, amiket boncolgat, mindazok a potenciálisan érdekes történetszálak, amikbe belekezd, teljesen áldozatává válnak egy teljes mértékben kizsákmányoló, öncélú és spermaszagú katyvasznak. Olykor szórakoztató, ha elfogadjuk, hogy egy arcátlan exploitationt nézünk, de öt részen keresztül ez sem fenntartható szórakozás-faktor.
Jocelyn karaktere hiába van jelen, hiába kellene, hogy mindez az ő története legyen, furcsamód másodlagossá válik Tedros mániáinak kereszttüzében. Így hiába tárulkozik ki minden tekintetben Lily-Rose Depp, egyszerűen nem kap a forgatókönyvtől egy olyan platformot, ahol érdemben kiteljesedhet. Pedig a forgatókönyv szándéka szerint kellene hogy legyen dominanciája a jelenlétének, hiszen papírforma szerint az utolsó két epizódban bekövetkezik egy meglepőnek szánt és az erőviszonyokat felborító fordulat. A karakterív töredezettsége és a karakterábrázolás sekélyessége miatt azonban ez a fordulat csupán értetlenkedést váltott ki belőlem és egy cseppet sem éreztem, hogy bármiféle súllyal bírna. Ugyanez vonatkozik a többi karakterre is.
Ha a forgatókönyvírókban lett volna egy pici érzelmi, vagy bárminemű intelligencia, akkor Leia karakterét sem silányítják le nevetség és szánalom tárgyává, hanem megteszik őt a józan kívülálló képviselőjének, akinek jellemvonásait, karakterívét szépen ki lehet domborítani. Ehhez képest megelégedtek azzal, hogy a lány értetlenül pislog, picit ellentmond, majd pedig passzívan jelen van az események sodrásában úgy, hogy mindenki utálja - ebben pedig még az írók is láthatóan egyetértenek, mert semmi empátiát nem mutatnak felé. Hasonlóan félseggű pozíciót vesznek fel a szektatagok is, akiknek funkciója tisztázatlan és röhejesbe hajló, vagy éppen teljesen parlagon hagyott (a lánnyal, akiről Jocelyn táncosaként kiderül, hogy istenadta tehetség, a forgatókönyv látványosan képtelen bármit is kezdeni). Jelenlétük komolytalanná válik és szemöldökráncolást váltanak ki, amint kiderül, hogy egyébként mindegyikük bekerülhetne a The Voice tehetségkutató döntőjébe, Tedrost ezzel egy önjelölt géniusszá léptetve elő, hiszen ő fedezte fel őket. Egy ideig még gyanakodva és érdeklődve figyeltem, mit fog velük kezdeni a sorozat, milyen meglepetést készül előhúzni velük, milyen irányba viszik majd, de a szektalét alapjaiban megbúvó fenyegetettséget az utolsó epizóddal végleg széttrancsírozza egy jól irányzott pofonnal.
Ami egyébként en bloc az utolsó epizódot illeti, Levinsonék eddigre mintha már teljesen feladták volna minden, koherens történetmesélés iránti ambícióikat. Az egésznek semmi értelme nincs, röhejes és öncélú jelenetek követik egymást, a karakterábrázolásnak pedig mintha csak azt egy eszközét ismernék, hogy a szereplőnek kócos a haja, ergó: mélyponton van. Ez az előző négy epizódban sem volt teljesen másként, de ott mintha még - dacára minden kanosságának és katyvasz mivoltának - valamerre tartott volna a cselekmény, aminek van egy pici értelme, foganatja. Itt már csak megyünk a sodrással és lesz ami lesz, le van szarva. A karakterek csak úgy vannak, annyi mélységgel, mint amennyivel a húsdarabok vannak a hentesnél, csak éppen belőlük már semmit az égvilágon nem fognak kihozni.
Egyetlen igazán jó dolgot tudott nyújtani a sorozat: Rév Marcell és Arseni Khachaturan (Drew Daniels-szel kiegészülve) egy olyan képi világot tudtak tálalni hozzá, ami az eredményt képes volt feljebb tornászni, legalább esztétikailag. 35mm-es filmre forgatták, ez pedig érződik a fényeken, az egész textúráján, a színeken. Inspirációt illetően a hetvenes évek thrillerei voltak megjelölve és látszik is: a zoomok óvatos használata, a közelképek, a sötétség, az árnyékok hathatós jelenléte, keverve a napfényes Los Angeles-szel, zseniális és letaglózó hatást keltenek. Ez pedig tényleg képes így is hatásos lenni, hogy maga a kontextus nem éppen a legkifinomultabb és kiérleltebb.
Összességében tehát Az idol egy értőn fényképezett katyvasz lett. Nincs kézzelfogható, jól artikulált üzenete, csupán mímelt tartalom van, az is csak provokációra szánt zagyvaság. Míg az Eufóriára rá lehetett húzni, hogy ott az extravagáns, vad stílus egyenlő volt magával a tartalommal és hogy a karakterek a maguk extremitásával együtt remekül kidolgozottak voltak és empátiával irányultak feléjük, nos addig ebből itt nincs meg semmi. Szeretne merész lenni, provokatív és vad, de azt már nem éri fel ésszel, hogy ettől még valami nem lesz automatikusan jó. Nem éri fel ésszel, hogy egy sorozat nívósságához nem elég, ha Weeknd kiveri a próbafülkében. Kár.
