Benedict Cumberbatch nem az a fajta hollywoodi színész, aki akármilyen projekthez a nevét adja. Várható volt hát, hogy a Netflix új minisorozata, az Eric amolyan rejtett kincsként tűnik ki majd a platform megszokott színvonalú túlkínálatából. Előzetes feltételezéseink csak részben igazolódtak be, de még így is megéri hatszor 50 percet szánni erre a mágikus realista történetre, aminek nézése közben szem garantáltan nem marad szárazon.
Vincent Anderson (Benedict Cumberbatch) a népszerű amerikai gyerekműsor, a Szervusz, napfény! egyik ötletgazdája és állandó tagja, tehetséges és nagy hírű bábmester, aki mégis a teljes összeomlás szélén áll. Alkohol- és drogproblémái immáron ijesztő méreteket öltenek, bántó önhittségével lassan mindenkit elmar maga mellől, családját pedig elhanyagolja, pontosabban bokszzsáknak, lelki szemetesládának használja a szeretteit - nem csoda hát, hogy a házassága Cassie-vel (Gaby Hoffman) is az utolsókat rúgja. Ha mindez nem volna elég, egy átlagos, veszekedéssel induló hétköznap reggelén a kilencéves fiuk, Edgar (Ivan Morris Howe) egyedül indul el az iskolába, ám végül nem érkezik meg oda.
Az eset dominószerű láncreakciót indít be mind az Anderson család, mind a politikai korrupcióval, szervezett bűnözéssel bemocskolt New York életében. A rendőrség oldaláról a kitartó és becsületes, de szintén súlyos terhet cipelő Ledroit nyomozó (McKinley Belcher III) az egyetlen, aki komolyan veszi az eltűnt fiú ügyét, ugyanakkor Vincent sem tölti tétlenül az érdemi előrelépést alig hozó, idegőrlő napokat. A megtört apa sajátos célt tűz ki maga elé, amivel reményei szerint visszaszerezheti gyermekét, és még a döglődő karrierjének is új löketet adhat. Fejébe veszi, hogy egy új karakterrel, az Edgar által rajzolt, Eric névre hallgató rémlénnyel bővíti a Szervusz, napfény! bábcsapatát, csakhogy a trágár szörny hamarabb kel életre az egyre mélyebb depresszióba süllyedő férfi képzeletében, mint a tévéképernyőn. Eric afféle testet öltött lelkiismeretként követi mindenhová a totálisan szétcsúszott Vincentet, és folyamatosan arra készteti őt, hogy végre valahára nézzen szembe a benne lakó sötétséggel.
Az már a szinopszis alapján nyilvánvaló, hogy az Eric nem az egy szuszra ledarálós sorozatok közé tartozik: mert hiába csak hat epizód, ha az alkotók minden egyes részben csúcsra járatják a nyomorpornót. Abi Morgan forgatókönyvíró és Lucy Forbes rendezőnő közös miniszériája újra és újra megrágja, majd kiköpi a lelkünket, ezért inkább lassan, kisebb szüneteket tartva ajánlott végignézni. Ez egyébként bizonyos szempontból talán a legnagyobb hibája is az Ericnek, hiszen ahelyett, hogy a bábműsorba szánt címszereplő legalább némi humorral oldaná a tragikus sztoriból következő, egymásra licitáló szörnyűségeket, valójában meglepően kevés időt tölt a képernyőn, ráadásul ezek a rövid felvillanásai is jobbára abban merülnek ki, hogy mantraszerűen ekézi Vincentet, amiért így elszúrta az életét.
Ugyanígy támadhat hiányérzetünk amiatt is, hogy a szerteágazó, olykor túlontúl sok karaktert mozgató történetben épp a központi cselekményszál az, ami a legkevésbé érdekes. Az évad második felére mintha az alkotók sem tulajdonítanának már akkora jelentőséget Edgar előkerítésének, helyette egyre förtelmesebb bugyraiba kalauzolnak el minket a saját mocskában fürdő New Yorknak. Bár egészen a záróepizódig zavarosnak hat, hogyan függ össze az elrabolt(nak hitt) fiú esete például a hajléktalanság felszámolásával vagy a városi szemétszállítás akadozásával, mindazonáltal el kell ismerni, hogy a sorozat végül ügyesen gyúr egy nagy egészet a sok apró darabkából.
A főbb karakterek tekintetében szintén hullámzó az Eric színvonala. Kezdjük rögtön Benedict Cumberbatch-csel, aki nem pusztán a hányingerkeltően ellenszenves Vincent Andersont formálja meg, hanem az őt nyomasztó képzeletbeli "barátnak" is a hangját adja. Természetesen mindig jó hallgatni, ahogy az összetéveszthetetlen orgánumú brit színész a hangjával játszik, illetve az sem újdonság, hogy igencsak meggyőzően tud unszimpatikus antihősöket alakítani (gondoljunk az ugyancsak miniszériaként futott Patrick Melrose-ra vagy A kutya karmai közt című western-drámára), szóval aggodalomra semmi ok, Cumberbatch ismét lenyűgöző mesterkurzust prezentál. A probléma szimplán abból ered, hogy kilométerekről látható, hová fog kilyukadni az ő karakterének az útja a fináléra, ami így, valljuk be, nem sok izgalommal kecsegtet.
Még egyszer hangsúlyozom, nem a színészi alakítások kifogásolhatók, sőt azok pont, hogy a legerősebb elemei az Ericnek. A mássága miatt őrlődő Ledroit nyomozót játszó McKinley Belcher III például nyugodtan említhető egy lapon az újfent maximumot nyújtó Cumberbatch-csel, pedig ők ketten aztán nagyon más eszköztárból dolgoznak. Vincent dúsgazdag, bicskanyitogatóan rideg szüleinek esetében sem az őket megformáló John Doman és Phoebe Nicholls teljesítményével van a baj, hanem azzal, hogy a karaktereik nevetségesen egydimenziósnak lettek megírva. Ezek az aránytalanságok pláne annak tudatában bosszantók, hogy az Eric mindenekelőtt egy dögnehéz karakterdráma, és csak azután krimi, netalán thriller.
Valamennyi hibája ellenére mégis képes odaszegezni a nézőt a képernyő elé ez a furcsa sorozat. Bármennyire visszataszítónak is van ábrázolva itt, egyfajta nosztalgikus aura lengi körül a nyolcvanas évek New Yorkját, amit bizonyos jelenetekben nem más, mint Budapest testesít meg. Manapság már annyi szuperprodukciót forgatnak fővárosunkban, hogy lassan nálunk fogják megalapítani a következő Hollywoodot, ettől függetlenül viszont még mindig szívmelengető érzés ilyen sok hazai szakember nevét olvasni a stáblistákon. A felcsendülő korabeli slágerek, a díszletek, a Muppet Show-t idéző bábok vagy Benedict Spence karcos operatőri munkája szintén olyan tényezők, amik miatt nem igazán lehet/érdemes félbehagyni az Ericet.
Az összkép azonban így is zavarba ejtően felemás. Szinte minden adott volt ahhoz, hogy az Eric egy bitang erős darabként emelkedjen ki a Netflix követhetetlen sorozatdömpingjéből, ám az alkotók és/vagy a streamingszolgáltató láthatóan még ennél is nagyobbat akart markolni. Biztos, hogy a megtekintés után egy darabig még velünk marad az Anderson család és az általuk megálmodott, kötekedős behemót drámája, de épp a bábos téma kihasználatlansága miatt nem fog olyan maradandó nyomot hagyni a lelkünkön ez a miniszéria, mint amilyet annak idején a Jim Carrey főszereplésével készült Most nevess! hagyott.
