Az 1996-os Space Jam az évek során kivívott magának egy kisebb kultstátuszt. Bájosan gyermeteg és helyenként bugyuta darab, de igazi bűnös élvezet, mely egy egész generációt szórakoztatott felhőtlenül, sőt egyeseket kosárlabda-rajongóvá is tett. Félő volt, hogy 25 évvel később ez a formula már nem lesz működőképes, aminek kétségtelenül van alapja, de a végeredményen ez szemernyit sem látszik.
LeBron James minden idők egyik legjobb kosarasa. Gyermekeit is igyekszik terelni a sport irányába, kisebbik fia, Dominic (Cedric Joe) azonban inkább a játékfejlesztéssel foglalkozna. Egy nap a Warner stúdió székházában vendégeskedik a család, aminek az lesz a vége, hogy a cég öntudattal rendelkező algoritmusa beszippantja LeBront és Domot a virtuális világba. A tét nem kicsi, a nézeteltéréseket egy kosármeccs keretein belül kell rendezni, ám ehhez egy csapatra is szükség lesz.
A nyitány nagyban hasonlít az első részben látottakhoz. A remek főcím után bepillantást nyerünk a James család mindennapjaiba, majd a felvezetést követően már a virtuális világban találjuk magunkat. A különbség annyi, hogy itt nincsenek tehetségüktől megfosztott NBA sztárok, helyettük Dom saját fejlesztésű játékából kerülnek a pályára olyan felturbózott, s egyúttal digitális játékosok, mint Anthony Davis, Damian Lillard vagy Klay Thompson. Akinek ezek a nevek nem mondanak semmit, ne ijedjen meg, nem kell kosárlabda fanatikusnak lenni ahhoz, hogy a látnivaló élvezetes legyen. Mert bizony ez a lényeg: amit látunk, az működik. Tény, hogy amolyan Space Jam-es formában, de működik.
Talán kevesebb tényleges sportot kapunk, mint az elődben, de rengeteg a kikacsintás az NBA-re illetve LeBron karrierjére. Ezen felül a Warner nem rest bevetni minden tőle telhetőt és kihasználni az összes címet, amit birtokolnak. Az előzetesben láthattuk, hogy a nagy meccsen olyan alakok tűnnek fel a nézőtéren, mint King Kong, a Trónok harca szereplői, Pennywise vagy akár Joker. Megmosolyogtató fürkészni a közönség sorait, de a Space Jam ennél is továbbmegy.
A csapattoborzásnál, ami nem mellesleg talán a mű legviccesebb szegmense, konkrét filmes univerzumokba utazunk el, hogy összeszedjük a játékosokat. A firkavilágba száműzött LeBron összeáll Tapsi Hapsival és olyan filmekbe ruccannak ki, mint a Mad Max: A harag útja, a Mátrix, vagy a Casablanca. Ezek a rövidke jelenetek egytől egyig zseniálisak és legalább annyira jól működnek, mint a hasonló stílust képviselő Ready Player One-ban. Külön tetszett, hogy nem feledkeztek el az elődről, sőt, önreflexív módon idézik meg a Michael Jordan nevével fémjelzett első részt, mely szintén remek poénoknak ágyaz meg.
Az utolsó harmadra sajnos kicsit elfárad a történet, lehetett volna vágni belőle egy szűk negyed órát, és a kínosabb elemek nélkül sem ússzuk meg (rap párbaj). Közhelyes lelki fröccsök, butácska dialógusok, nem jó értelemben feszengős pillantok váltják egymást, melyeket túl lehet élni, de meg tudom érteni, ha valaki ezt nem tolerálja. Szerencsére a film a helyén tudja kezelni magát és egyáltalán nem várja el, hogy komolyan vegyük. Épp ezért lehet felülemelkedni a hibáin, még ha helyenként zavaróak is.
A Space Jam: Új kezdet biztos sokaknak lesz túl infantilis, kényelmetlen, vagy a számos popkulturális utalással nem tudnak majd mit kezdeni. Különösebben jó filmnek én sem mondanám, de hogy a hibái ellenére is veszettül jól szórakoztam rajta, az tény. LeBron James legalább annyira pocsék színész, mint amilyen Jordan volt anno, de erre lehetett számítani. Tartottam tőle, hogy a végeredmény sem lesz működőképes, ám a modernizált formula, a szuper vizuális megoldások, valamint a filmek, sorozatok világa összemosva a kosárlabdával egy olyan elegyet alkot, ami bizony méltó az elődhöz.
