Dave Filoni imádja a Star Warst. Pontosabban imád más megvilágításba helyezni korábban már megismert eseményeket, hiszen ahogyan Obi-Wan Kenobi A Jedi visszatérben is elmondta: valójában minden csak azon múlik, milyen nézőpontból vizsgáljuk az eseményeket. A Lucasfilm Animation legújabb projektje, a Tales of the Jedi (vagy magyar fordításban Jedihistóriák) egy hat, alig negyedórás epizódból álló antológiasorozatban kalauzol el minket az előzménytrilógia két rendkívül fontos karaktere, Dooku gróf és Ahsoka Tano életének meghatározó pillanataiba.
A roppant szimpatikus alapötlet, miszerint ismert jedikről szóló rövid történeteken keresztül bővítsük az amúgy is gigantikus Star Wars kánont, egyáltalán nem hangzott rosszul, ám sajnálatos módon az alkotógárda elkövette azt a hibát, hogy úgy gondolták, karakterenként három-három - stáblista nélkül a 15 perces játékidőt sem elérő - epizóddal képesek lesznek kielégíteni a messzi-messzi galaxis világáért rajongók fékezhetetlen kíváncsiságát. Mert bizony a sötét oldal által megkísértett Dooku gróf és a klónháborúk, majd a lázadás egyik legfontosabb háttérszereplője, Ahsoka Tano életútja bizony rengeteg eseménnyel van tele, amelyek valóban érdemesek arra, hogy bővebben is a szemünk elé tárják őket. Abban viszont nem vagyok maradéktalanul biztos, hogy erre valóban ennyire tömör formában kellett volna sort keríteni.
A Dookuról szóló epizódok például önmagukban rendkívül érdekfeszítőnek, és nem kevésbé tragikusnak hatottak, mikor is az időben visszaugorva a fiatal Dookut, valamint padawanját, az itt még erősen zöldfülű Qui-Gon Jinn-t kísérhetjük el egy tipikusnak tűnő jedi-misszióra, ahol persze hamar kiderül, hogy a galaktikus szenátus korruptsága már valóban jóval Palpatine színre lépése előtt elkezdte belülről felemészteni a köztársaságba és az azt védelmezni hivatott jedikbe vetett hitet. Roppant izgalmas volt első kézből megtapasztalni, ahogyan az idealista eszméiről híres jedimester tiszteletet parancsoló higgadtságával, szinte különösebb erőlködés nélkül felülkerekedett az őket fenyegető veszélyen, hogy eztán egy Anakin Skywalkertől már megszokott kirohanás kíséretében majdnem elveszítse addigi önuralmát. Innen aztán nem ért nagy meglepetésként, hogy Filoni még ezt is könnyű szerrel képes volt tovább fokozni Dooku elkerülhetetlen bukásának, egyben a sötét oldal felé való végső elköteleződésének történetével. Nem túlzok, amikor azt állítom, hogy a hat epizód közül ez volt az, ahol a leginkább sajnáltam, amiért mindössze 10 percben kell szemügyre venni a Star Wars történetének egyik legkegyetlenebb árulását.
Dookuval ellentétben Ahsoka esetében már nem igazán tudok hasonlóan pozitívan nyilatkozni, ugyanis a legelső, kvázi a karakter eredeteként szolgáló mesén kívül a maradék két felvonás inkább érződött egy A klónok háborúja elkaszálásakor anno kivágott, majd most kicsit ráncba szedett visszaemlékezésnek. Ami azért különösen problémás, mert az eredetileg 2016 októberében megjelent Ahsoka regény egyik kulcsmomentuma hiába lett pompásan meganimálva, egyszerűen a rövid játékidőből eredő érzelmi töltet hiánya miatt az egészet tényleg nem lehet másként értelmezni, mint holmi üres fanservice-ként. Főleg, ha még azt is hozzávesszük, hogy a regény másik fontos pillanata, Ahsoka fehér fénykardjainak a megszületése kerek-perec kimaradt az epizódból, sokak (köztük jómagam) legnagyobb bánatára.
Az egyetlen dolog, amibe viszont képtelen vagyok belekötni a Jedihistóriáknál, az A klónok háborúja hetedik évadában, valamint a The Bad Batch-ben bemutatkozó, alapjaiban újrahangolt animáció, mely itt is szemkápráztató vizuális megvalósítást tár a szemünk elé. Különösen a környezet, azon belül is a köddel borított, valamint a sűrű, buja, érintetlennek tűnő dzsungelek esetében. A tavaly napvilágot látott Star Wars: Visions antológiával ellentétben ezúttal rendkívül csalódott vagyok, ugyanis két ennyire összetett és nem mellesleg közkedvelt Star War karakter jóval több játékidőt érdemelt volna, már csak azért is, mert ha már valóban még mélyebbre szeretnénk ásni egy-egy közismert szereplő lélektanában, ahhoz elengedhetetlen, hogy a nézőnek meglegyen a kellő ideje átérezni mindazon veszteségeket, amelyek elvezettek minket az adott jellem felemelkedéséhez vagy éppenséggel annak bukásához.
Mert az antológia formátum bár remekül működik, azonban a kivitelezés bőven hagy még kívánnivalót maga után. Így a Jedihistóriákat leginkább azok a Star Wars rajongók fogják a leginkább élvezni, akik esetleg csak most ismerkednének meg a franchise animációs sorozataival, ők ugyanis valódi hullámvasútként fogják megélni, hogy ilyen rövid, tömör, mégis egészen mozgalmas kalandokban láthatják viszont kedvenc szereplőiket. Ám azok, akik behatóbban is ismerik a Csillagok háborúja egészen vaskos mitológiáját, valószínűnek tartom, hogy kissé keserű szájízzel fognak a stáblistára meredni.
