Mindenképp biztató és tiszteletreméltó, hogy a hazai filmgyártásban helyet kapnak fiatal, feltörekvő rendezők és projektjeik. Nem is olyan rég ennek szellemében láthattuk a rengeteg vitát szülő, de nagyon hatásos és fontos FOMO-t, valamint most Nagy Zoltán Szép csendben című műve is érdekesnek ígérkezett.
A történet főhőse a 18 esztendős Dávid (Major Erik), egy ifjúsági klasszikus zenekar hegedűse. A csapathoz csatlakozik az elsőéves Nóri (Bognár Lulu), aki egy beszélgetés alkalmával felfedi a fiúnak, hogy az együttes karmestere úgy nyúlt hozzá, ahogy egy tanárnak nem szabad a diákjához. Dávid kezdetben hitetlenkedik, majd egyre megszállottabban akar fényt deríteni a titkokra.
A szinopszisra rá lehet fogni, hogy a #metoo vonalat lovagolja meg, ami jogos, a téma azonban fontos, és ha kellő odafigyeléssel nyúlnak hozzá, könnyen képes hatásos drámával a földhöz vágni. Előzetesen tartottam tőle, hogy Nagy alkotása azt a végletet fogja képviselni, amit a médiában nap, mint nap hallunk. Kvázi bemutat felületesen egy problémát és szájbarágós üzenetként lenyomja a torkunkon, hogy a szexuális zaklatás mennyire rossz dolog. A Szép csendben ennél frappánsabban nem is cáfolhatott volna rám, ugyanis az elcsépelt konklúziónak nyoma sincs. A végeredményt látva mégsem lehet okunk az örömre. A film ugyanis valóban egy végletet képvisel, csak a fent említett változat szöges ellentétét. Borzasztóan minimalista eszközökkel játszik, már-már ingerszegény és semmiféle kapaszkodót nem ad. Semmi probléma nincs azzal, ha egy mű nem hatásvadász, illetve elengedi a néző kezét, de a rendező dolga lenne azon a bizonyos úton tartani, és végigvezetni a nézőt. Remek példa erre szintén kis hazánkból az Egy nap, mely borzasztóan egyszerű koncepcióval és kivitelezésmóddal bírt. Mégis működött, mert a filmnyelvi eszközöket képes volt használni, érzelmileg bevonta a nézőt és empátiát ébresztett bennünk.
Jelen esetben is érthető, hogy Nagy mit szeretett volna elmesélni, dicséretes, hogy a direktség helyett a diszkréciót és a sejtetést választja, de amit ebből az alapanyagból sikerült kihozni az borzasztó kevés. A színészek hiába jók, karaktereik csak lézengenek, senkivel nem lehet szimpatizálni, azonosulni pedig végképp. Egyes mellékszálak elfelejtődnek, a vágás ütemezése erősen megkérdőjelezhető. A konfliktusról információmorzsákat tudunk csak meg, ami lehetne egy szuper húzás a morális dilemmázásra, de annyira nem történik semmi a 80 perces játékidő alatt, hogy erre lehetőségünk sincs. Ez a fajta válaszút elé állítás zseniálisan működött a Kétely című filmben, ami hasonló témával foglalkozott, csak az egyházon belül. Annyi a különbség, hogy míg ott karizmatikus karakterek szájába adtak velős párbeszédeket, addig itt teljesen szürke jellemek tesznek fel kérdéseket. Emiatt a cselekménynek nincs súlya, a bonyodalom tét nélkülivé válik. Mondanom sem kell, egy ennyire fontos témájú filmnél ezt a luxust senki nem engedheti meg magának.
Bosszantó darab lett a Szép csendben. Látszik az ambíció, hogy mit szeretett volna elérni, de ebből nagyon keveset sikerült megvalósítani. Egy erősebb forgatókönyvvel, határozottabb rendezéssel, maradandó alkotás születhetett volna, mely képes újat mondani a témában. A lehetőség adott volt, Nagy Zoltán pedig tehetséges filmes, de bőven van hova fejlődnie, mert feltételezem nem az volt a célja, hogy debütálásának legemlékezetesebb pontja a szép klasszikus zene legyen.