Támad a Mars! - Kritika

|

Ne fussanak! Békével jöttünk!

Mielőtt jobban belemennék Tim Burton mozijának a részletesebb elemzésébe, rögtön leszögezem: a filmnek és eme kritikának az ég egy adta világon nincsen semmilyen különleges apropója, hacsak az nem, ahogy eddig a 2020-as esztendő alakul, az emberiségnek simán kinéz még egy jelentős idegen invázió is az év hátralévő részében, hogy aztán elrabolják az asszonyainkat és a nemesfémeinket. Egyszerűen csak kedvet kaptam Burton inváziós filmjéhez, avagy hommage-ához - hovatovább az elmúlt időszakban majd minden évben újranézem - és minden egyes alkalommal csak jobban tetszik. Persze az egykor szebb napokat látott gót rendezőzseni nem egy filmjére jellemző, hogy ráhangolódni igazán csak évekkel később sikerül az embernek, ezzel finom kis kultuszt növesztve az alkotásoknak maguk köré és a Támad a Mars! amúgy is az életmű egy sajátos fénytörésben ragyogó ékköve, ami teljesen érthetően bukott hatalmasat annak idején (különösen néhány hónapnyi különbséggel Roland Emmerich még ma is elképesztően látványos A Függetlenség Napja című klasszikusának bemutatója után). Pedig jobban megvizsgálva Burton mozija semmivel sem rosszabb, mint Emmerich műve - feltéve, ha mindkettőt a végletekig lecsupaszítjuk -, csupán teljesen más megközelítést alkalmaznak.

Hirdetés

Emmerich filmje a 90-es évek egyik csúcsterméke. Igazi, robusztus hollywoodi blockbuster, a technika maximumra járatásával, amelyben a rendező a korhoz, valamint az említett technikai fejlettséghez igazította a klasszikus inváziós sci-fiket és annak típusfiguráit. Világa, karakterei (szigorúan) a saját kereteiken belül abszolút következetesek, hitelesek, azonosulhatóak voltak, a pusztítás mértéke, az idegenek fenyegetettsége pedig még mai szemmel is átérezhető, velőtrázóan fenyegető, részben annak köszönhetően, hogy a rendezőn - és az iparon - még nem uralkodott el az a fajta CGI-mánia, ami azóta is jellemzi, így az effektek hatása még még mindig lerobbantja az arcunkat mindamellett, hogy veszettül szórakoztató az egész.

Ezzel szemben az Ed Wood kritikai sikerében megmártózott és annak révén a szintén 50-es évek olcsó inváziós mozijaihoz kedvet kapó Burton nem csinált mást, mint azok előtt méretesen meghajolt és  minden röhejes elemüket áthelyezte a 20. századba, jóízűt röhögve rajtuk. Beszédes, hogy a film hiába játszódik a 90-es években, a katonák egyenruhája, vagy a tudományos eszközök dizájnja - élükön a repülő csészealjakkal - mind az 50-es éveknek feleltethetőek meg. Olyan moziknak, mint az Amikor megállt a Föld, a Világok harca, vagy a beszédes című A repülő csészealjak támadása. A Támad a Mars! nyitánya tökéletes inverze Emmerich "rontom-bontom" mozijának, egyben hibátlanul definiálja is az egész film tónusát. Szemmel láthatóan már a maga korában sem a csúcsminőséget képviselő, eltúlzott látványelemek (a Marsról a Föld éppen annyira jól kivehetően látszik, mintha a Hold tőszomszédságában lenne), a repülő csészealjak hada, a tudat, hogy a film alapját egy kártyajáték adja és mindezt megkoronázandó - a Batman visszatérből eredeztethető és a Karácsonyi lidércnyomásban tetőző, az Ed Woodtól "kreatív nézetkülönbségek" miatt távol maradó és ezzel visszatérő - Danny Elfman fantasztikus dallamaival, amelyek mind ezt hivatottak alátámasztani. A legendás komponista egyszerre katonás, fülbemászó, ugyanakkor groteszk, félelmetes és vicces taktusai már önmagukban elmondanak mindent az elkövetkezendő, bizarr 100 percről, ha nem lenne elég, hogy a repülő csészealjak számával egyenesen arányos (értsd: kurva sok!) sztár adja egymásnak a stafétát.

A Támad a Mars! szereplőinek ranglistája pedig még mai szemmel nézve is elképesztően impozáns (az még inkább, hogy a 23 névből mindössze 7-en érik meg a stáblistát), nemhogy akkor! Csak a miheztartás végett: Jack Nicholson (ráadásul rögtön kettős szerepben, miután Michael Keaton egyeztetési problémák miatt kénytelen volt dobni Art Land figuráját), Glenn Close, Pierce Brosnan, Michael J. Fox (akinek ez volt az utolsó mozifilmes alakítása), Martin Short, Rod Steiger, Sarah Jessica Parker, Annette Bening, Natalie Portman, Lukas Haas, Danny DeVito, Pam Grier, Joe Don Baker, Jack Black, Christina Applegate, "freakin'" Tom Jones... éppen ezért sem csoda, hogy a mai napig nehéz azzal sokaknak mit kezdenie, hogy ezeknek az egyértelműen neves, tehetséges színészeknek miért is kellett ennyire túljátszaniuk a humorosnak nem igazán tartott és nem igazán érvényesülő figuráikat. 

Pedig Burton egyértelműen tudatosan használta őket szerelmesleveléhez a korszakhoz, hiszen amilyen rajfilmszerűen komiszok, zöldek és aljasok ezek a folyamatos "Ack-Ack-Ack"-ozással kommunikáló, mindenkit szitává lövő, nagyfejű marslakók (szóval nagyon), éppen annyira karikaturisztikus mindegyik szereplő egytől egyig, ugyanakkor egy nagy név sincs biztonságban a játékidő alatt (lásd még ugyanitt A Poszeidon katasztrófa, Pokoli torony),  így van tétje az egésznek. Mert ezeknek a figuráknak egyedüli szimpátiát az őket életre keltő színészek kisugárzása ad, nem a megírtságuk, vagy az eltúlzott játékuk, habár kétségtelen, hogy utóbbi nem egyszer annyira szórakoztató, hogy nem lehet nem imádni az egyértelműen haknizó színészveteránokat.

Amin kvázi a film igazán elbukik Emmerich-filmjével szemben - avagy ha úgy tetszik, nem alkuszik meg a nézőjével - az az, hogy a szereplőin keresztül a legkisebb azonosulási pontot sem adja. Míg az ID4-ban nagyon is rokonszenvesek a figurák, együtt lehet érezni velük, ez Burtonnél a legkisebb mértékig sem játszik, egyértelműen a zsáner eltúlzott, szatirikus megtestesítői, akár Brosnan elegáns, folyton pipázó tudósára gondolunk (akiben már az ex-007-es fizimiskájából adódóan sincs semmi intellektuális, hát még a folyamatosan rossz következtetéseiből), akár Rod Steiger egyfolytában üvöltöző, mindenhol napszemüveget hordó, háború mániás parancsnokára. Utóbbi figuráját szintén hasonló mód találóan (és a műfajából adódóan egy fokkal befogadhatóbban) festette meg Kiefer Sutherland/Kőszegi Ákos a szintén a korszak előtt tisztelgő Szörnyek az Űrlények ellen című animációs film Háborgó tábornokaként. Még az olyan egyértelműen pozitív, tiszta jelleműnek ábrázolt figura, mint Lukas Haas Ritchie-je is túlontúl együgyű ehhez, mert szinte mindenben a fánkokat látja, még a repülő csészealjakban is.

Nem is csoda, hogy a legendás kritikus, Roger Ebert is - aki hiába díjazta a film vállalását, tiszteletadását - úgy vélte, hogy a film, mint Burton hasonló alkotásai elsősorban a rendező humorán bukik el. Mert Burton (aki ugyan nincs feltüntetve, de forgatókönyvíróként is kivette a részét a buliból) a korszak iránti szenvedélye és valóban sötét, szatirikus humora minden egyes képkockán, minden egyes figurán érződik, ezek a humorlabdacsok elsősorban mégis a zsáner ismeretéből, annak karaktereiből, avagy a társadalmi rétegek elé tartott görbe tükörből, semmint a helyzetből, a frappánsnak éppenséggel nem nevezhető dialógusokból adódnak. Egy olyan képtelen helyzetből, amelyben az emberi gyarlóság pont a civilizáltságunkba vetett hitünkből, annak illúziójából fakad, ennél fogva esélyeink sem biztatóak a rajtunk éppen ezért nyugodt szívvel röhögő, avagy kísérletezgető, gonosz kobold módjára az emberiséget megtizedelő űrlényekkel szemben. Mindezt pedig cinikus, sajátos fekete humorral nyakon öntve tálalja Burton, elég csak a fegyvermániás white trash családra gondolni, nagy büszkén küldve háborúba a fiúkat (Jack Black), aki végül éles helyzetben képtelen elsütni akár egy fegyvert is. Vagy az egyedül érdemi döntést hozni képtelen, de a saját történelmi szerepét kihasználni próbáló amerikai elnök (Nicholson), aki a kényes First Lady-vel (Close) este éppen úgy a TV előtt költi el a mirelit vacsoráját, mint amerikai családok milliói.

Ha az ilyen és ehhez hasonlatos humoreszkekre, mint a titkos katonai telefonon a felesége elismerését begyűjtő, a kapcsolatfelvételre igyekvő tábornokra (akit naná, hogy elsőként ölnek meg az idegenek, ha az nem lenne amúgy is intő jel, hogy fekete), vagy a Brosnan és Parker, a film cselekményéhez, történetéhez semmit sem, annak abszurditásához viszont annál inkább többet adó "Talking Heads"-es kettősének beteges bájára rááll az agyunk, akkor a film és annak humora jobban kupán vágja az embert, mint Nancy Reagen csillárja. Ha viszont jobban viszolygunk mindettől, mint marslakók a madaraktól és végig fogjuk a fejünket, akkor a csodafegyverként funkcionáló, és semmiből jövő Slim Whitman slágernél, az "Indian Love Call"-nál Tom Jones-szal egy emberként üvölt fel az ember, hogy: "Mi ez a szar?!"

Éppen ezért valahol még mindig elképesztő, hogy a Warner hajlandó volt egy ekkora, már messziről látható pénznyelőre akkor 70 milliót kiadni, amely világviszonylatban mindössze 100-at alig keresett vissza (ugyanakkor egy év múlva megérkezett a Batman és Robin nevezetű, filmtörténeti jelentőségű játékreklám és karriertemető, szóval nincs itt semmi látnivaló), ezzel pedig Burton elszenvedte élete első, teljes mértékű anyagi ÉS kritikai kudarcát, egyértelműen foltot ejtve addigi, ha nem is makulátlan, de sajátos hírnevén, amit azóta lényegesen többször, még ennél is nagyobb mértékben megejtett. Azonban a Támad a Mars! még így is annyira sajátosan egyedi, semmivel sem összetéveszthető, szenvedélyes tiszteletadás egy letűnt korszak és annak alkotói előtt, hogy az még Burton mára jelentősen megkopott, de elvitathatatlan életművéből is kiviláglik, mint egy fényesre suvickolt keréktárcsa. 

Támad a Mars!

Kinek Ajánljuk
  • Akik látni akarják, amint fél Hollywood bohócot csinál magából!
  • Tim Burton sötét humorán nevelkedetteknek!
  • Ed Wood rajongóknak!
Kinek Nem
  • Akik szerint egy földönkívüli invázió csak komoly dolog lehet!
  • Ha nem bírjuk a magas hangokat!
  • Csivaváknak!

Úgy tűnik, AdBlockert használsz, amivel megakadályozod a reklámok megjelenítését. Amennyiben szeretnéd támogatni a munkánkat, kérjük add hozzá az oldalt a kivételek listájához, vagy támogass minket közvetlenül! További információért kattints!

Engedélyezi, hogy a https://www.puliwood.hu értesítéseket küldjön Önnek a kiemelt hírekről? Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.