Mint ős-Batman rajongóról talán mindent elmond, hogy amikor 1998-ban először láttam a Batman és Robint, már akkor is hidegen hagyott. Akkor még nem értettem, hogy mi a problémám vele, talán csak azt érzékeltem, hogy nincs meg benne mindaz a kaland, az a sötétség, az a groteszk báj, ami miatt beleszerettem Gotham City-be és annak álarcos igazságosztójának kalandjaiba. Aztán telt az idő, no meg az én filmes tudástáram, ízlésvilágom és a közönség, a szakma, de még a készítők is a helyére rakták Joel Schumacher "filmjét", ami után majd egy évtized kellett, hogy Christopher Nolan kezei alatt ismét méltóságteljesen szárnyalhasson a denevér.
Ugyanis mindent elmond egy alkotás minőségéről, amelyről a készítői már a film DVD extráin is sűrűn félrenéznek, szabadkoznak, bocsánatot kérnek. George Clooney elmondása szerint is a fél karrierjét - ami pont ekkortájt kezdett beindulni és könnyedén romba dőlhetett volna - szabadkozással töltötte, hogy elvállalta a szerepet, Chris O'Donnell szerint a Mindörökké Batmannel szemben ez már inkább játék reklám és maga a rendező, Joel Schumacher is kifejezte sajnálatát - legutóbb nem is olyan rég - hogy sajnálja, hogy sokak kedvencének nimbuszát ő döntötte romba.
Mert mit tagadjuk? A Batman és Robin semmilyen értelemben nem nevezhető filmnek, hanem - O'Donell megfogalmazásához híven - egy két órás, revü showba oltott játékreklámnak, ahol Arnold Schwarzenegger minden megszólalása valamilyen gyenge szóvicc és a nézőből csak hűvös elégedetlenséget vált ki. Amiben Batman és Robin kedélyesen elcseveg, mielőtt küldetésre indulnának, és előbbi mielőtt lecsapna a gonoszra illedelmesen bemutatkozik, utóbbi pedig egy Robin jel alakú lyukat ejtve a falon toppan be. Amiben Gordon felügyelő leszúrja a lábukról Batmanéket, mint valami alárendelteket, mert a gonoszok megszöknek, amiben a vágy tárgyának kikiáltott Uma Thurman úgy néz ki, mint egy transzvesztita show ünnepelt sztárja, oldalán egy pankrátorjelmezes idiótával és ahol a neonfénybe borult, fröccsöntött műanyag díszletek között mászkáló Schwarzeneggert akkor is reflektorfény követi, amikor az éppen múzeumot próbál rabolni, ezzel is aláhúzva az egész show jellegét. És ez csak néhány pont kiemelése az olyan ordenáré marhaságok mellett, mint a mellbimbós denevérszerkó, a Batbankkártya, vagy a finálé előtti gyors átöltözés, hogy kemény 3 gonoszt legyőzzenek a végjátékban az immár Batgirllel trióvá bővülő hőscsapattal, aki az előző rész Robinjával ellentétben se perc alatt a Batbrigád tagjává avanzsál.
Hogy miért vált ennyire szitokká a Batman és Robin, azt az is jól prezentálja, hogy lényegében pont a címszereplőknek elfelejtettek karaktert írni: George Clooney, mint a világ már akkor is leghíresebb playboy-a papíron tökéletes Bruce Wayne lett volna, de egyszerűen nem írtak neki karaktert (a címszereplőnek! Az egész széria alapjának!), és gyerekes civódásra kényszerítik Robinnal, szerelmi szálnak pedig mellé raknak egy már akkor is csak biodíszlet funkcióját ellátó Elle McPhersont. Egyedül az Alfreddal való - igaz, így is végtelenül didaktikus - apa-fiú kapcsolata működik, de az is Michael Gough miatt. Schwarzenegger sosem volt egy Shakespeare-t szavaló színész istenség (leszámítva Az utolsó akcióhőst persze), de az a fajta ripacskodás, amit leművel még tőle is abszolút mélypont, viszont még így sem közelíti meg a túlaffektáló Thurman "játékát".
És most jön egy bizonyos DE! Nem, nem! Ettől nem lesz értékelhető, vagy kicsit is nívós alkotás Schumacher remekműve, viszont a Batman és Robin tipikus példája az "annyira rossz, hogy már jó" esetének, szemben a Pókember 3-al (amit okkal emlegetnek egy lapon ezzel), amely csak szimplán rossz lett, még ha annak legalább a filmhez, mint művészeti ághoz több köze is volt.
Gyakorlatilag mielőtt az Asylum produktumok újra divatba hozták volna, Schumacher visszavezette a szórakoztató trash fogalmát a köztudatba, csak ezzel akkor még nem tudtak mit kezdeni az emberek, pláne ilyen nevekkel a címszerepben és ekkora brand mögött. Mert milyen szórakoztató móka erre berúgni, ha ivós játékot játszunk Arnie fagyos poénjaira? Vagy a film utánt kotont húzni a szánkra Robin példáját véve, habár ez már biztosan illuminált állapotban történne.
A Batman és Robin részben a játékeladásokat növelni próbáló stúdiókényszer következtében - amit nem ecsetelnék, hogy mennyire vall filmalkotói nézetekre - részben pedig rendezői alkalmatlanságából adódóan lett olyan, amilyen, visszahozva azt a fajta kínosságot, ami annak idején Adam West Batman-sorozatára volt jellemzőbb, de már egy teljesen másik korban. Schumacherék kétségtelenül nem csak elmentek ezzel az alkotással a falig, hanem át is törték azt, amit nem csak a széria, de minden jó ízlésű alkotó, aki valaha is képregény feldolgozást akar készíteni, azóta is igyekszik elkerülni. Elrettentő példákra pedig mindig szükség lesz a filmtörténelemben.