2008-ban Matt Reeves J.J. Abramsszel az oldalán elkészített egy kézi kamerás szörnyfilmet, ami vitathatatlanul a műfaj egyik legjobban összerakott alkotásává nőtte ki magát, egyben vetette meg a Cloverfield-széria magját. Nyolc évvel később, Dan Trachtenberg Cloverfield Lane 10 címre hallgató rendezésével az elmúlt évek egyik legbátrabb húzását hajtott végre, ugyanis a kézi kamerás horror-sci-fi után az új Cloverfieldre jegyet váltó néző egy közel sem hasonló filmélményben részesült, ugyanis a John Goodman és Mary Elizabeth Winstead fémjelezte produkció egy izolált bunkerben játszódó, keményvonalas kamaradrámaként nyűgözte le a nézők jelentés részét, beleértve engem is. A bátor, meglepően jól sikerült kreatív döntés után a Cloverfield-filmek egy újabb kistestvérrel gazdagodtak a Netflix meglepetésszerű, szinte minden előjelet nélkülöző megjelentetése által. Ez a The Cloverfield Paradox, ami legalább annyira előzményfilm, mint folytatás.
A The Cloverfield Paradox a föld alól egyenesen az űrbe repít minket, ahol a Shepard űrállomás (vagy valami hasonló) legénysége azon munkálkodik napról-napra, hogy végtelen energiát kinyerve az űr sötét anyagából egyszer s mindenkorra megoldják a Földi életet teljesen felborító energiaválság problémáját. A világ minden tájáról összeverbuvált csapat ugyan egy pár pillanatig sikeresen elindítja az energiafolyamot, egy szempillantással később kritikus hiba lép fel, aminek következtében nem kisebb dolog válik köddé, mint a Földbolygó. Az állomáson úgy lesz úrrá a káosz, ahogy az emberi tudomány által teljesen megmagyarázhatatlan jelenségek lehetetlenítik el a legénység hazajutását. A The Cloverfield Paradox valahol az Alien és a tavalyi Élet stílusát szeretné a magáévá tenni, ám hiába volt az ötletben potenciál, mindaz teljesen elveszett útközben.
A The Cloverfield Paradox egy visszafogott, ahhoz mérten viszont látványos sci-fi, ami az előző két epizóddal ellentétben nem technikai oldalról, hanem a rendezést és kreatív döntéseket illetően minősül B-filmnek. Nem akarok túlzottan spoilerezni, de a film elsősorban a párhuzamos univerzumok létét, azoknak működését firtatja, ami ugyan nem dögunalom közepette kerül tálalásra, a forgatókönyv mégis borzasztóan felszínes. A Cloverfield Lane 10 esetében sugárzott a produkcióról, hogy a mögötte álló csapat ötletekkel, ambícióval telítve veselkedtek neki a 2016-os év egyik legkellemesebb meglepetésének, ami abszolút más megvilágításba helyezte az első filmet. Utóbbi pont nyilván itt is teljesül, a The Cloverfield Paradox ötlete pedig ha nem is annyira zseniálisan, mint előzőleg, de azért beleillik az eddig felépített világba. Sokat elárul a filmről, hogy a másodvonalas színészgárdába valahogy sikerült leszerződtetni a Golden Globe-ra is jelölt Daniel Brühlt, aki érthetetlen módon ugyanolyan, ha még nem súlytalanabb szerepet kapott a történésekben, mint a legénység többi tagja. A filmet gyakorlatilag Gugu Mbatha-Raw viszi a vállán, akit korábban A szépség és a szörnyetegben vagy a Jupiter felemelkedésében láthattak a nézők, a hölgy gyakorlatilag egy családi drámát vezet végig a filmen, ami egész szépen kerül kibontásra, ám a filmhez hasonlóan az utolsó harmadra már inkább fárasztó az egész, mintsem szórakoztató.
Ahogy már említettem, a The Cloverfield Paradox technikailag viszont teljesen rendben van. Űrcsatákra persze senki ne számítson, az állomás maga, és az ahhoz kapcsoló, akciódúsabb jelenetek tartják a lépést nagyköltségvetésű társaikkal, ami mindenképpen dicséretreméltó. Bear McReary a Cloverfield Lane 10 után pedig egyértelműen a Paradox legerősebb oldalát komponálta meg, hiszen a film háttérdallamai változatosak, egyszer elringatnak az űr sötétjének ölelésében, másszor pedig a frászt hozzánk ránk, miközben egy elvesztett végtag mászik az egyik karakter felé, mindeközben pedig McReary nem felejtette el azokat a témákat sem, amiket korábban hallhattunk a trilógia során. A The Cloverfield Paradox-nak megvan a maga a hangulata, és közel sem annyira rossz, mint az első vélemények sugallták, Julius Onah rendezői tapasztalatlansága a középszerű írással közösen mégis rányomta a bélyegét a végkifejletre. A karakterek fájóan egydimenziósak, a film által fontosnak titulált személyes dráma minden, csak nem érdekes, a film szellemesnek szánt, sokszor humorral tálalt ötletei vagy elcsépeltek, vagy felületesen, ötlettelenül lettek implementálva a történet egészébe.
A Paradox mindezek után meghúzta ugyanazt, amit a Lane 10. is anno, nevezetesen a film utolsó snittjében "vállalja fel", hogy ennek amúgy köze van az első filmhez. Ellenben a Lane 10-nél, ahol ennek a döntésnek mind narratív, mind zseniálisan kigondolt és a filmbe ágyazott marketingszerepe is volt, addig a Paradox lezárása után csak és kizárólag egyetlen érzés maradt bennem, miszerint pont ott vágták el a képet, ahol végre izgalmassá váltak volna az események. Tény, a Paradox, ha a maga butácska módján is ugyan, de választ ad néhány kérdésre a Cloverfield világával kapcsolatban, ám az első két installációval ellentétben, ez a vélhetően előzményfilm mégsem áll meg igazán a saját lábán, bármennyire is bízott benne a Netflix.
A The Cloverfield Paradox nem remekel semmiben, és nincs benne semmi, amiért bárki is emlékezne rá pár évvel később, a címét leszámítva. A korábbról ismert két filmnek a nyomába sem érhet, de legalább most már elmondhatjuk, hogy az űrbe is ellátogatott a széria. A harmadik felvonás ha nem is tett hozzá egyértelműen a Cloverfield-univerzumhoz, elvenni sem vett el abból. Az élmény felejthető, a rajongóknak viszont így is érdemes vetni rá egy pillantást, ahogy az egyszerűbb sci-fik szerelmesei sem fogják feltétlen a hajukat tépni.