Legyen bármennyire is pocsék ez az év, szerencsére érkeznek színvonalas filmek, ráadásul a horrorzsánernek sem kell szégyenkeznie. A Relic, a Kinek a háza? vagy a Possessor (noha ez csak részben horror) után újabb alkotás emelkedik ki az átlagból. Persze jókedvünk nem lesz a The Dark and the Wickedtől, de 2020-ban ilyen luxusra eleve nem számítunk.
Louise (Marin Ireland) és Michael (Michael Abbott Jr.) szüleik farmjára látogatnak, ugyanis apjuk halálos beteg, anyjuk pedig egyre nehezebben viseli a gondozását. A hely kezdettől fogva nyugtalanítólag hat mindkettejükre, ráadásul egyre furcsább dolgok történnek a házban. Egy idegen erő munkálkodik a sötétben vagy csak a képzeletük űz csúf játékot hőseinkkel?
Bryan Bertino (aki egyébként a saját farmján forgatta a filmet) bizonyította már, hogy remekül képes atmoszférát teremteni, illetve a naturalista erőszakért sem megy a szomszédba. Mindkét elemből kapunk bőven a The Dark and the Wickedben, de haladjunk szépen sorjában.
A cselekmény első fele inkább a sejtetésre épül. Már az első percekben kiderül, hogy a fenyegetés nagyon is valós, mégsem konkretizálják a jelenséget. Emlegetik az ördögöt, a gonoszt, mely lappangva cserkészi be a családot, de kár nevet aggatni rá, az ellenségnek nincs arca, ez teszi igazán félelmetessé. A misztikusabb, sokkal inkább a hangulatra építő expozíció nekem személy szerint jobban tetszett, sokkal átélhetőbb, nyomasztóbb köntösbe bújtatta az összképet. A szokásos árnyalakok, nyikorgó ajtók lehet, hogy nem emelik meg a pulzusszámunkat, de Bertino gondoskodik róla, hogy ne maradjunk izgalmak nélkül. Szépen fokozatosan építi fel a konfliktust, és noha szinte végig vakvágányon tart, nem felejti el, hogy mitől lesz még hatásosabb az élmény.
Természetesen akadnak olyanok, akiket nem érdekel a feszültség, a fojtogató komorság, inkább arra kíváncsiak, hogy ijesztő-e egyáltalán a film? Nos, az! Nem hozza ránk a frászt minden második percben, de bőven tartogat olyan pillanatokat, amiktől féknyomos lehet az alsógatyánk. Helyenként igen ütős jump scare fesztiválban lehet részünk, még ha ezek nem is teljes hatékonysággal működnek. A The Dark and the Wicked ereje pedig pont abban rejlik, hogy mindkét fronton képes helytállni. Azaz a kommerszebb közönséget is kiszolgálja a parafaktorral, illetve azt is, aki mélyebb tartalmat keresne egy horrorfilmben. Bertino műve ugyanis lehet, hogy a körülöttünk ólálkodó gonoszra épül, mégis felsejlenek olyan témák, mint a szülő-gyermek kapcsolatok, a bűntudat, a hit, vagy a magány lélekőrlő érzése.
Egyedül az utolsó harmad pokoljárását éreztem kissé túlzónak, ahol átvált totális slasherbe a film. Nincs idő átgondolni, hogy mit is látunk, mert érkezik az újabb sokkhatás, teljesen elszabadul a káosz és ez nem biztos, hogy jót tett az addigi, kreatívan átgondolt történetvezetésnek.
A The Dark and the Wicked nem feltétlenül az egyediségével vesz le a lábunkról, számos eleme visszaköszön a zsáner egyéb remekműveiből, a karakterekről a kelleténél kevesebbet tudunk meg, valamint a már említett záróakkord is túlontúl töményre sikeredett. Mégsem akarom szétcincálni, mert megtalálja a saját hangját, a minimalista zene, a színészi játék mind fantasztikusak, nem is beszélve a nyugtalanító atmoszféráról. Remekül találja meg a kontrasztot az ijesztgetések és a tartalom közt, így válva borzongató élménnyé.
