Charles Dickens az angol- és a világirodalom megkerülhetetlen alakja, aki ugyan számos olyan, a mai kultúrára is hatást gyakorló művet tett le az asztalra, mint a Twist Olivér, vagy a Copperfield David, legjelentősebb műve talán mégis a Karácsonyi ének. Ebenezer Scrooge kálváriája nem csak a karácsony csodájáról, az újrakezdésről szól, hanem egy fösvény ember tűpontos, mégis közérthető lélektana is egyben. Ennek elemei pedig a mai napig visszaköszönnek a popkultúrában a Reszkessetek, Betörők!-ben éppúgy, mint Az élet csodaszépben, de még Dagobert bácsi is Dickens "antihősének" egy modern változata (nem véletlenül Scrooge McDuck az eredeti neve). Emellett a történet megszámlálhatatlanul sok feldolgozást tudhat magáénak, amelyek közül egybe-egybe az ünnepekkor gond nélkül belefutunk, akár a Muppet Show változatáról, akár egy sajátos Doctor Who epizódról legyen szó. Viszont a klasszikusok is megszületnek valahogy és a The Man Who Invented Christmas pont ezt mutatja be. Nem világmegváltó módon, mégis kellemes élményként elraktározva a nézőben.
Manapság egyébként is sikeresek azok az életrajzi filmek, amelyek az adott alkotó életéből kiragadnak egy fejezetet, lehetőleg annak legjelentősebb műve létrejöttének körülményeit és ezáltal a mű ismert elemeinek létrejöttével párhuzamosan az alkotóról is pontos (kór)képet kapunk. Az elmúlt években ilyen volt a Banks úr megmentése, vagy a Hitchcock, és a The Man Who Invented Christmas is lazán beállítható ebbe a sorba. Dickens éppen a Twist Olivér utáni sikereiben fürdőzik Amerikában, de 16 hónappal (és 3 sikertelen kézirattal később) éppen alkotói válságban leledzik, miközben az egyre növekvő családja egyre növekvő kiadásait is napról napra nehezebben tudja fedezni, amikor körvonalazódni kezdődik Scrooge története. Csakhogy ez közel sem olyan egyszerű, ha az embert a dologházba juttató apja is felbukkan és a határidő is szűkös és még a frissen megalkotott és megelevenedett teremtmények sem hagynak neki nyugtot.
Annyiban mindenképpen rokonítható a Les Standiford könyve nyomán készült történet Dickens klasszikusával, hogy lényegesen többről szól és mélyebbre ás főhőse jellemében, mint ahogy az elsőre látszik, Bharat Nalluri (a bájos Miss Pettigrew egy napja rendezője) pedig korrektül, nem kevés humorral festi vászonra a látottakat, mindemellett remekül elkapja az alkotói válság, avagy annak nehézségeinek (óóó, az a fránya üres lap!) a momentumait, miközben szinte fogaskerékről fogaskerékre látjuk, ahogy a jól ismert mű összeáll és nem csak a történeti elemek, hanem Scrooge jelleme is, ami egy idő után már nehezen behatárolható, hogy mennyiben fikció, mennyiben inspiráció és mennyiben maga Dickens.
Talán ez a film egyik legnagyobb erőssége: hogy ugyan jó előre láthatóan, mégis elegánsan vezet végig az alkotás folyamatán és Dickens jelemének változásán, akinek életében - igazi íróhoz méltóan - ott van a rengeteg frusztráció mind a mindennapokból, mind a múltban, melyek közös metszéspontja éppen apjában (Jonathan Pryce) találkozik. Átérezzük az író dühét, amikor folyamatosan megzavarják, kizökkentik a munkájából, mint ahogy sérelmei is teljességgel átérezhetőek.
Nalluri mozija pedig ebből adódóan egyértelműen egy kamara darab és a viktoriánus környezethez mérten eléggé színpadias megjelenésében és inkább egy igényesebb TV film színvonalán mozog, habár a fent említett művek is magukon hordozták ezt a stigmát. Szerencsére az efféle darabok nagyban építenek a színészeikre és Nallurinak ebben is abszolút szerencséje van. A híresen nagy irodalmár Dan Stevens (rendszeresen publikál saját lapjában és irodalom tanári végzettsége van) egyértelműen viszi a hátán a filmet a Christopher Plummer-Jonathan Pryce kettőssel kiegészülve, mindenki más csak statisztaszerepre van kárhoztatva.
Érezhető, hogy Stevensnek a szerep szívügye volt és képes Dickensnek egyszerre humort, fájdalmat és nem kevés frusztrációt, valamint energikusságot kölcsönözni, Plummer mint megelevenedő Scrooge nem kevés fanyarságot hoz magával, de sebezhetőségnek ő sincs híján, ahogy a tőle szokatlan szerepben látható Pryce sem, aki Plummerrel versenyezhet a film leginkább szívszorító momentumaiért. És mindezt természetesen jobbára kimérten elegánsan teszik, elvégre angolokról beszélünk.
Viszont egy ekkora örökséggel, amely ennyire belénk ivódott értelemszerűen nehéz mit kezdeni és Nallurinak éppen annyira sikerül egy-egy kultikus momentumot stílusosan, avagy humorosan megidéznie, mint amennyire erőltetetten, így hiába látunk bele szó szerint Dickens fejébe (valamiért Stevenst nagyon megtalálják az efféle karakterek), hiába hat érdekesnek az alkotás folyamata és érezhető át az író fájdalma, nem tud kilépni a kétszáz milliomodik Karácsonyi ének-adaptáció közül. Talán ennyi idő elmúltával már képtelenség is ezt a sztorit úgy feldolgozni, hogy az kicsit se hasson avittasnak (ez még a Bill Murray-féle Szellemes karácsonynak sem sikerült), mindazonáltal karácsonytájt ez is ugyanúgy jól fog tudni esni, mint a bejgli, vagy a sült pulyka. Még ha nem is telítődünk úgy vele.
A cikk szerzője a filmet az Egyesült Királyságban látta. Magyarországi bemutatóról egyelőre nincs tudomásunk.