A 2020-as évben, a pandémia közepén jelent meg a sokak által csak a korhatáros, felnőtteknek szóló Reszkessetek, betörők!-nek tartott Becky Lulu Wilson főszereplésével. Ahogy évekkel korábban is írtuk, a Becky bája nemcsak abban rejlett, hogy egy vérben tocsogó csihipuhit varázsolt a képernyőre, hanem hogy teljesen komolyan vette magát, amit konzekvensen végigvitt a játékideje alatt.
Három évvel később nyakunkon a folytatás. Lulu Wilson kivételével lecserélődött a gárda, egyedül Nick Morris társíró tért még vissza, ám a rendezői székbe ezúttal már a netflixes Hipnózisban című alkotás rendezőpárosa, Matt Angel és Suzanne Coote ültek be.
Évekkel a neonáci kaland után vesszük fel a fonalat. Beckyből, ahogy azt az előző film fináléja is sejtette, nem lett mintaértékű tinédzser, és úgy váltogatja a nevelőszülőket, mint ahogy más fiatalok megejtik évenként a mobilcserét. Ám Becky váratlan otthonra és megértésre lel Elenánál (Denise Burse), és felcsillan a remény, hogy az elrabolt gyerekkorának szeretetéből talán valamit még képes visszakapni.
Becky azonban önnön impulzív természetének köszönhetően magára haragít egy fiúcsoportot, nem is sejtve azt, hogy miután hiúságukon csorbát ejt, azok bosszúszomjasan fogják felkeresni őt az új otthonában. A találkozó, ahogy az előző neonácikkal való affér is, nem zajlik le áldozatok nélkül. Nemcsak Elenát veszti el Becky, de még a kutyáját, Diegót is magukkal viszik a srácok, ami végzetes hibának bizonyul a részükről. Hogy ne fussunk ki fordulatokból, azért a megtépázott fiúk is tartogatnak meglepetést: egy belföldi terrorista szervezet újonnan beszervezett tagjai ők, így Beckynek nemcsak velük, hanem vezetőjükkel, Darryllel (Seann William Scott) is fel kell vennie a kesztyűt.
A fiatal lány a rosszfiúk ellen koncepció tehát megmaradt, ám annyival másabb lett a folytatás, hogy ezúttal Becky saját forrófejűsége vonja magára a nem kívánatos személyek figyelmét, hogy aztán ő lendüljön direkt támadásba a bosszú során. Lulu Wilson természetesen most is sziporkázik a főszerepben, tökéletesen alakítja ezt a bármely pillanatban dühtől és haragtól felrobbanó leányzót.
Míg a Becky egy már-már túltolt komolysággal taglózott le minket, addig a folytatás a túlkapások ellenkező pólusán mozogva enyhít a történet atmoszféráján. Ez már tényleg egy olyan hangulatú film lett, amit a fentebb emlegetett "korhatáros Reszkessetek, betörők!" alapján gondolna az ember: egy-egy vérfröccsenésben végződő jelenetsornál nem a szekvencia elemi brutalitása miatt hűlünk el, hanem a kreatív agresszióábrázolás miatt mosolyoghatunk magunkban. Talán többségben lesznek azok, akik ezt az enyhülést pozitívumként élik meg, mert valljuk be, a Beckyben könnyen kényelmetlenül érezhettük magunkat, miközben ezt a tizenéves fiatal lányt életreszóló traumák sodorták a lelki pokol legmélyére. Ám akik ezt a hangulatváltást nehezebben emésztik meg, azokat is meg lehet érteni.
Amiben a Becky filmek továbbra is kiválóak, az a főgonosz castingja. Az előzményben Kevin James egy nagyon para szociopata, mesterien előretervező és erőszakos egyént alakított - ha valaki először látta volna őt, meg nem mondta volna róla, hogy vígjáték múlttal érkezett ide. A folytatásban Seann William Scott, vagy ahogy a 2000 előtt születtek emlékezhetnek rá, az Amerikai Pite filmek Stiflerje kapta meg James reflektorfényét, és lehet amellett érvelni, hogy képes volt szintet lépni az autentikus gonosz vezető ábrázolásában. Scott Darrylje egy végtelenül higgadt, ám gyilkos tekintetű figura, aki a gyengeség vagy a hibázás legapróbb jelére képes orvosolni azokat, hogy a terve a megfelelő mederben haladjon tovább. Ahogy Jamesnél, úgy Scottnál is érdemes megjegyezni, hogy eszméletlenül jól állt neki ez a negatív szerep - remélhetőleg nem utoljára mutatta meg ezt az oldalát.
A The Wrath of Becky a fináléval esik át a ló túloldalára, amivel látszólag egy Kick-Ass/Kingsman féle irányba terelné a folytatás(ok) csapásirányát. Csak abban lehet bízni, hogy egyszerű mismásolás helyett kreatívabb módon kerül sor a történet továbbszövésére, hiszen a Becky pont az első film hangulatának köszönhetően vált kuriózummá. A folytatás ügyesen mutatott alternatívát az alapkoncepcióban rejlő lehetőségekhez. Kaptunk továbbá egy újabb zseniális alakítást Lulu Wilsontól, no meg a főgonosz szerepében lubickoló Seann William Scott-tól, ám az elsőnek ellentmondó lazább hangulat miatt inkoherensként élhetjük meg a végeredményt. Ennek ellenére a The Wrath of Becky szerencsére nem egy indokolatlan folytatásként lesz elkönyvelve: mindenki bátran adjon neki próbát, aki már az első filmen is jól szórakozott.
