5 éve már, hogy utoljára önálló filmet kapott a Marvel vikingistene, méghozzá azt a Thor: Ragnarököt, mely nem csak egy új színt hozott a stúdió filmes univerzumába Taika Waititi révén, de a címszereplőnek is egy új arculatot adott. Az új-zélandi rendező azóta a jelen egyik legnépszerűbb filmesévé és figurájává vált, rendezői kézlenyomata pedig a Ragnarökön is tetten érhető volt: színes és sokrétű stiláris megoldások jellemezték a filmet, miközben talán az MCU legfékevesztettebb vígjátékát is eredményezte az alkotó sajátos megközelítése. Nos, Thor hiába a Marvel filmes univerzumának egyik legtragikusabb sorsú karaktere jelenleg, a sorminta folytatódik, a Szerelem és mennydörgés alcímre hallgató folytatás ugyanis még egy lapáttal rátett arra, amiért sokan imádták, vagy épp ki nem állhatták a skandináv figura előző kalandját.
Thor (Chris Hemsworth) története nem sokkal onnan folytatódik, ahol a Bosszúállók: Végjáték cselekménye is abbamaradt: a vikingisten ugyan megszabadult sörhasától, egyértelműen depresszió és identitásbeli válság sújtja, mely nem pusztán abból fakad, hogy sorra veszítette el maga körül szeretteit, de szuperhősként is megingott egzisztenciája. Ezt azzal próbálja meg ellensúlyozni (vagy épp palástolni), hogy a Galaxis Őrzőivel az oldalán univerzumszerte segít a különböző népeken, a maga pusztító módján. Egy új fenyegetés üti fel azonban a fejét, méghozzá Gorr, az istengyilkos (Christian Bale) alakjában, akinek bosszútól fűtött célja nem más, mint amire neve is egyértelműen utal: lemészárolni a világok isteneit. A történéseket bonyolítja, hogy durván 8 év után a semmiből feltűnik Thor múzsája, Jane Foster (Natalie Portman), aki doktori címét félretéve nem pusztán magára öltötte az ikonikus asgardi páncélt, de még a darabjaira tört Mjölnir is újból összeállt a nő kedvéért - avagy megérkezett a Marvel filmes univerzumába is Mighty Thor, azaz a hatalmas Thor.
Azt valószínűleg nem sokan vitatják, hogy a Ragnarök egy szükséges vérfrissítés volt a nagyvásznas Thor karakterében, hiszen a karakter azt megelőző két önálló filmje talán megtette a dolgát, de nélkülözték azt a fajta identitást, ami által ki tudna tűnni a figura a hősök mezőnyéből. Kétségtelen, hogy Waititi filmje elhozta a hiányolt sajátos hangvételt, ám nem mindenki volt oda azért, hogy az akció-vígjáték műfaji kettősben egyértelműen az utóbbi vált hangsúlyossá. A Thor: Szerelem és mennydörgés egy fikarcnyit sem változtatott ezen a hozzáálláson. Sőt, ha valaki készítene egy kimutatást arról, hogy adott Marvel-filmben hány viccesnek szánt egysorost, vagy humorosnak szánt gaget sütnek el percenként, akkor megkockáztatom, hogy csont nélkül a legújabb Waititi-produkció győzne. Ez önmagában nem feltétlenül probléma, de valószínűleg fontos információ lehet azoknak, akiknek már az átlagos Marvel-féle humorizálási szint is túl sok volt, lévén a Szerelem és mennydörgés arányokat és mértéket nem ismerve igyekszik szórakoztatni a nézőt.
Tömény és sok - ez a két jelző ugrik be folyamatosan, ahogy visszaidézem magamban a Szerelem és mennydörgés viszonyát a poénokkal, vagy a komikummal úgy általánosságban. A humor jellegét egyébként nem is nagyon lehet körülhatárolni, annyi féle spektrumot lefed Waititi filmje. Legyen szó Thor depressziójáról, Jane állapotáról, az istenek az emberekhez fűzött viszonyáról, vagy épp a szuperhőszsánerre adott reflexiókról - tényleg minden megkapja a magáét, a film humora pedig a játékidő egy jelentős részében pedig abszolút működik, és sokszor olyan formában működik, amit a Ragnarökön kívül más Marvel-címtől nem kaphatnánk meg. Ezzel együtt viszont azt érzem, hogy pl. a Bosszúállók filmek arányérzéke a dramaturgia és humorizálás kapcsán sokkal közelebb áll ahhoz az aranyközépúthoz, mely a Szerelem és mennydörgést is egy talán jobb, de mindenképpen sokoldalúbb filmmé tehette volna. Annyira feszített tempóban, gyakorlatilag mondatonként követik egymást a humoros gagek, hogy azok rengetegszer már egymást oltják ki, hiszen még felocsúdni se lehetett az előző punch line-ból, máris jön a következő.
Mindez közvetlen összefüggésben áll a cselekménnyel, amely lecsupaszítva a szuperhősfilmek egyik legegyszerűbb felütése: jön a megtört, isteni erővel felruházott halandó, aki személyes tragédiáját másik lemészárlásában igyekszik feloldani. Az új Thor nagyjából két ponton nyúl bele ebbe a jól ismert sztoriba. Az egyik ilyen pont az, ahogyan az isteneket kezeli a film, mely egyszerre szokatlan és üdítő az MCU-n belül, egyúttal pedig megágyaz egy olyan irányvonalnak is, amiből a jövőben akár érdekes dolgokat is kihozhatnak majd. A cselekmény másik erősebb pontja épp az ügyeletes gonosz, Gorr figurája, akit nem csak egy fájóan keveset szereplő, de annál remekebb Christian Bale-alakítás dob fel, de amúgy is a Marvel-gonoszok jobban megírt csoportjába tartozik. Gondolok itt főleg a karakter történetének konklúziójára, ami egyrészt remekül illett a film hangulatvilágába, másrészt magát Thort is egy olyan útra terelheti, ami megint csak szükséges volt a figura megújulásához.
A narratíva, az abba beemelt kérdéskörök és drámák viszont összességében borzasztóan egyszerűek, hamar dekódolhatók. Ennek az ellentettje persze nem feltétlenül elvárás egy ennyire egyértelműen a humorra fókuszáló popcornmozinál, de nem tudok eltekinteni attól, hogy a Marvel már megalkotott egy ugyan közel sem tökéletes, de egyértelműen jobban működő formulát, már ami a cselekmény-dráma-humor hármasát illeti. A Szerelem és mennydörgés szerkezete és túlzott aránytalansága pedig visszalépésnek érződik a már jól bejáratott, de kétségtelenül működő formulához képest. A film maga is érzi, hogy tartalmilag kevés, amit nyújt, és valószínűleg ezt kompenzálandó emlékeztet inkább az új Thor humoros szkeccsek gyűjteményére, mintsem egy fegyelmezetten megírt narratív élményre. Az előzőek kapcsán viszont megemlíteném, hogy az eddig halálosan érdektelen Jane Foster nemhogy a film mélypontját eredményezte a maga Thor-transzformációjával, hanem érdemben sikerült dimenziókkal és értékkel felruházni mindazt, amit Foster képviselt.
Hemsworth és Portman jelenetei, ha nem is kiemelkedők, de működnek, a hatalmas Thor és a Jane közötti kontraszt - karakterek szintjén - talán a film legérdekesebb pontját képezte, egyúttal egy intelligens, abszolút méltóságteljes ívet is kapott Portman figurája. Kellemes meglepetés mindez, mely a maga korlátolt körülményei között ugyan, de hozta mindazt, amit a Szerelem és mennydörgés alcím ígért. Talán még egy picit bántam is a végére, hogy nem képezte nagyobb fókuszát Thor és Jane szála a filmnek, vagy hogy nem álltak hozzá nagyobb komolysággal. Persze, nem azt várom, hogy egy Csillagainkban a hiba féle pityergés legyen a dologból, de az indokoltnál szerintem jóval könnyedebben lett kezelve egy komoly téma, ami önkéntelenül is kettős érzéseket váltott ki belőlem. Jól látszott, hogy egy ennyire infantilis, mindent a humor oltárán feláldozó film még egy ilyen fájdalmasan jól ismert emberi sorsot sem tudott érdemben kezelni.
Ha már az infantilizmusnál tartunk: az új Thor központi elemét képezik a gyerekek, ez pedig egy olyan jelenetben csúcsosodik ki, mely sokak lelkesedését végérvényesen ki fogja nyírni. Olyanok is lesznek azonban, akiknél működni fog, és akikre hatni fog az a fajta gyermeki lelkesedés, amit több ponton is kommunikálni szeretett volna a Szerelem és mennydörgés. (Én egyébként azt a tábort erősítem, akik szerint a film talán legjobb jelenetéről beszélünk, de van egy olyan sanda gyanúm, hogy ezzel a véleményemmel tetemes kisebbségben leszek.) Waititi nyilván az idősebb korosztálynak is szeretett volna kedveskedni, amire a legkézenfekvőbb bizonyíték a film zenei felhozatala, mely főleg a Guns N' Roses rojtosra koptatott slágereiből állt. Persze, mindig (?) jó hallani a Paradise City-t vagy a Sweet Child O'Mine, de az esetek többségében olyan visszafogottabb jelenetek alá sikerült befűzni őket, melyek nem tudták ellensúlyozni azt, hogy már tényleg millió filmjelenet alatt hallottuk ezeket a dalokat az elmúlt bő 30 évben. Továbbá az eredeti soundtrack is csalódás volt számomra, Michael Giacchino dalai - első hallásra legalábbis - abszolút nem tudtak felnőni a Mark Mothersbaugh-féle Ragnarök albumhoz, ami talán a teljes MCU egyik legütősebb és jellegzetesebb hangzásvilágát eredményezte.
Waititi rendezésében van egy nettó 15 perc, amikor a film képes kilépni a saját maga által megteremtett humorszingularitásból, és egy vizuálisan is egyértelműen megkülönböztethető szegmens veszi kezdetét. A Szerelem és mennydörgés alapjáraton is jól festő látványvilága itt szintet lép, és egy piszok hangulatos, s egyszerre legalább annyira stílusos jelenetsort kapjuk. A cselekmény, és a megállás nélkül a falra feldobált poénok ekkor egy picit lelassítanak, a néző is levegőhöz jut. Christian Bale Gorrja is kap végre egy teljes értékű jelenetet, ahol Bale simán mutatja meg, hogy miért a jelenkor egyik legjobb képességű színészéről van szó. Remek, magas színvonalú szakasz ez, ami épp a film egészével együtt alkotott kontrasztnak köszönhetően tud igazán érvényesülni, de én azért nem bántam volna, ha több, hasonlóan megfontolt, de hatásos jelenetet kapunk Waititi produkciójában.
A Thor: Szerelem és mennydörgés nem egy komplex történetet szeretne elmesélni, és nem is emlékezetes karakterdrámákat szeretne elhozni. Szórakoztatni akar, méghozzá humorral, kikacsintásokkal, önreflexióval, zsánerparódiával és poénok végeláthatatlan mennyiségével. Ez, már csak a nagy számok törvénye alapján is, a játékidő egy tetemes részében sikerrel meg is történik, aminek eredménye egy hihetetlenül pörgős, összességében látványos, és minden eddiginél "vígjátékosabb" Marvel-film. Ezzel egyidőben viszont minden más aspektusa a filmnek vagy háttérbe szorul, vagy a végletekig leegyszerűsödik, ahogy maga Thor karakterének a jövője is olyan irányba haladhat, ami egyáltalán nem biztos, hogy el fogja nyerni a rajongók tetszését. Bevallom, engem egészen elkapott a Szerelem és mennydörgés gyermeki, sokszor kifejezetten infantilis mentalitása, és meglepően jól szórakoztam Thor világokat átívelő kalandján. Waititi eltolódott arányérzéke viszont lehet, hogy a következő filmjénél már jóval szerencsétlenebbül fog elsülni.
