Három évvel ezelőtt Rian Johnson tollának és rendezésének köszönhetően érkezett némi vérfrissítés a "ki tette?" típusú krimik némileg elhanyagolt filmes világába a Tőrbe ejtve képében. A Daniel Craig által megformált flúgosabb, "furcsán ügyes" Benoit Blanc nyomozó a maga déli akcentusával azonnal belopta magát a közönség szívébe, ahogyan Ana de Armas és Chris Evans karakterei is. Craiget és Armast Golden Globe-ra jelölték, Johnsonhoz pedig az Akadémia hozzávágott egy forgatókönyvírói Oscar-jelölést is. Ráadásul nemcsak a szakma értékelte a filmet, hiszen a Tőrbe ejtve a 40 milliós produkciós költségét egy 320 milliós összbevételre váltotta, szóval a folytatás szinte garantált volt.

Aztán jött a pandémia, ami ugyan kicsit átrendezte a dolgokat, viszont végül a készítők javára: Johnson, Craig és Ram Bergman producer egy 469 millió dolláros üzletet kötöttek a Netflix-szel, akik rögtön nem is egy, hanem két folytatást rendeltek be a készítőktől. A streaming szolgáltató egyik legnagyobb filmes biznisze végül egy "ki tette?" krimi-trilógia formájában manifesztálódott. Így történt tehát, hogy három évvel később, karácsonyi ajándékként befutott Az üveghagyma, a Tőrbe ejtve folytatása - kritikánkból pedig most megtudhatjátok, hogy felér-e az elődjéhez.

Egykoron a Tőrbe ejtve kritikámat "bele a közepébe" módon kezdtem, ami az Üveghagymához még inkább passzol a filmben visszatérő motívum miatt, úgyhogy ismét belecsapok az előbb feldobott kérdésemre válaszolva: sajnos - legalábbis számomra - nem. Igyekszem, főleg így karácsony alkalmával azért megragadni a pozitívumokat, mert összességében egy szórakoztató, jópofa kalandot kaptunk így is kézhez, ami agyonveri az idei közönségfilmek 90%-át. Csakhogy amit a Tőrbe ejtve olyan ügyesen képviselt két meghatározó fronton, azt úgy gondolom, az Üveghagymával már nem tudta utánozni Johnson. Na de melyik is ez a két front?

A Tőrbe ejtve kapcsán anno arról áradoztam, hogy milyen ügyesen újítja meg a műfajt egy remek narratív húzással - konkrétabban azzal, hogy az "elkövető" Martha szemszögéből derítjük fel a rejtélyt, a detektívet egyfajta antagonistaként kezelve. Nyilván nem valami világi, extra ötletről beszélünk, de mindenképpen egy ügyesen kivitelezett húzás volt, ami új színt vitt a szokásos krimi formulába. Az Üveghagyma ilyen téren ugyan próbálkozik, de szerintem kevésbé jár sikerrel: a történet szerint egy excentrikus milliárdos CEO, Miles Bron (Edward Norton) a befolyásos, habár nem kicsit bukdácsoló és még inkább korrupt haverjait (puszipajtásait) meghívja egy kis görög szigetre, hogy egy hétvégi "ki a gyilkos" szerepjáték keretein belül kiszabaduljanak kicsit a 2020 tavaszán még nagyban aktuális karantén fogságából. Rövidesen megtudjuk, hogy minden karakternek alapos indoka lenne nem csak játékból eltenni láb alól a saját kis Dagobert bácsijukat, ráadásul a helyzetet még az is bonyolítja, hogy valaki a jelenlévők közül titokban, Miles-nak tettetve magát meghívta Benoit Blanc nyomozót is.

Némi ármánykodás után - ahogy annak lennie kell - megtörténik az ominózus haláleset is a film közepénél (noha nem egészen erre számítunk), hogy aztán… hogy aztán megkezdődjön a nyomozás és gyakorlatilag végignézzük ugyanazt a filmet, csak egy egészen más szemszögből. Az újító szándék tehát itt jelenik meg igazán a filmben, ami a krimi műfajának szokásos narratív formuláját hivatott felrázni, de én kissé úgy éltem meg, hogy a film egy önismétlő spirálba bonyolódik - ráadásul a rejtélyközpontú történetek egyik legnagyobb kliséjét felhasználva. Az is zavaró lehet sokak számára, hogy a felvázolt szerepjáték, amit mindenki vár és a film elhiteti, hogy hangsúlyt fog kapni, igazából azonnal le lesz söpörve Benoit Blanc nyomozó által, ami sajnos a Johnson kézegyévé vált, elvárásokkal való furcsa visszaélés újabb példája. Ó, és még valami: a film két óra húsz perc, és sajnos az első fele jó párszor leül, egy kriminél egyszerűen nehezen vagy egyáltalán nem fér bele, hogy ilyen sokáig csűrjük-csavarjuk a cselekményt.

A másik front pedig a zsáner kiparodizálása és a humor mennyisége és minősége, ami kapcsán ismét csak azt éreztem, hogy az Üveghagyma alulmarad az első részhez képest. Ott is akadt pár túlzó pillanat vagy röhejes karakterrajz, de még bőven a hihető határokon belül mozgott és maradt szórakoztató a film. Itt sajnos a poénok kevésbé ülnek, sőt, olykor kifejezetten erőltetettek, a nagy finálé pedig egyszerűen annyira sok és a földtől elrugaszkodott, hogy engem őszintén szólva kiragadott az élményből. Ahogy a jó öreg Benoit Blanc mondja: "It's so dumb." És ez sajnos a karakterek kapcsán is így van.

Miles kapcsán Johnson nyilvánvalóan egy Elon Musk paródiát próbált a vászonra vinni, a többi karakter pedig egytől egyig valamilyen ékes példája és karikatúrája a modern kapitalizmus valamelyik szegmensének (politika, technológia, divat, streaming), de hiába a neves színészgárda, egyikőjük sem hagy bennünk annyira maradandót, mint tette azt Ana de Armas vagy Chris Evans karaktere. Az Üveghagyma karakterei sajnos elképesztően felszínesek maradnak, pontosan úgy, mint az aktuálpolitikai kiszólások és motívumok, amiknek az eszközéhez a Tőrbe ejtve szintén kevesebbszer és ügyesebben nyúlt. Mintha egy tinédzser próbálkozna releváns politikai kommentárt előadni egy iskolai szalagavató kellős közepén: pontosan ugyanannyi releváns tartalma és helye van, mint egy ilyesfajta krimiben, ami az elejétől kezdve közli, hogy ő nem veszi ám annyira komolyan a műfajt… de azért mégis.

Sajnos még nem csúszott le a karácsonyi ebéd jelen sorok írásakor, lehet ezért keserűbb vagy épp semmilyen a szájíz, amivel ezt a kritikát most leraktam az asztalra a bejgli helyett. De a Tőrbe ejtve után ez most egy picit nálam mellément - szórakoztató egyébként a maga módján, meg lehet nézni családdal az ünnepek alatt és tényleg egy igényes filmről van szó, de túlzottan csapongó és kevésbé működik mind vérbeli krimiként, mind pedig zsánerparódiaként, mint ahogy azt az elődje oly bravúrosan tette. Szóval ez picit talán most mellément, kedves Rian Johnshon úr, de lehet ezt a trilógiát még erősen zárni, amire még mindenképp visszatérek és befizetek az időmmel. Ha már mozijeggyel nem tudok.