Biztosan akad nektek is pár olyan film akár a '80-as, akár a '90-es évekből, amikről ugyan hallottatok már ezerszer, tudjátok is nagyjából, miről szól, de valahogy sohasem sikerült eljutnotok a tényleges megtekintéséig. Nekem az eredeti, 1996-os Twister is ezen filmek sorát erősítette, a napokban pótoltam be a "folytatás" (legacy sequel? requel?) előtt és némi olvasgatás után szembesültem vele, hogy ez a film anno mekkorát is ment a kasszáknál. Akkor minden idők hatodik legjobb nyitó hétvégéjét produkálta és a Warner legsikeresebb filmjeként tartották számon (még a Batmant is megelőzvén), egészen a 2001-es első Harry Potter moziig. Ráadásul a sikerének tudhatjuk be, hogy egyrészt a nyári moziszezon kezdetét a stúdiók áthelyezték júniusról májusra, másrészt pedig, hogy az USA meteorológus hallgatóinak száma 10%-kal megnövekedett a '90-es évek végére.
Jómagam is piszok jól szórakoztam az ízig-vérig '90-es évek blockbustereit idéző filmen, ami még egy utolsó adag optimizmussal töltött el a Twisters előtt. A nyári szerkesztői körkérdés óta nem titok ugyanis, hogy számomra a 2024-es év egyik legjobban várt filmje a napokban mozikba kerülő Twisters volt - ami elsőre furcsának hangozhat, de esküszöm rögvest meg is indoklom, miért. És nem, nem csak a katasztrófaturizmus miatt, legyen szó a kifejezés átvitt vagy tényleges értelméről.
Az olyasmi blockbustereket ugyanis, mint az eredeti Twister - vagy akár az utódja, a Twisters, és akkor kezdjünk is bele a friss premierünk kivesézésébe - mára már ritkaságszámban mérnek. A modern blockbustergépezetet a franchise-ok és IP-k hajtják előre, noha mostanság kissé döcögősen, valamint persze a Marvel filmek sikerét meglovagolva rengeteg kasszasikernek szánt film némileg… ugyanolyannak érződik. A Transformers, a Godzilla vagy a Halálos iramban széria filmjei számomra már sajnos rég átestek ama bizonyos ló túloldalára. Persze, lehet mantrázni a felsorolt műalkotások kapcsán a "csak kapcsold ki az agyad és élvezd" kaliberű tanokat, de ezen blockbusterek egyszerűen már fájóan buták és szívtelenül üresek, legyen szó cselekményvezetésről, karakterekről vagy épp a látványról. Az utóbbi ráadásul különösen problémás, hiszen a sebtiben, végtelen túlórával megalkotott, végeredményét tekintve szürke és mosott CGI sem túlzottan hívogatóak a közönség tagjainak részére egy úgynevezett "látványfilm" kapcsán. Főleg nem, ha 5-10 másik filmet kell ismernem a történethez és hatványozottan főleg nem, ha a hónap végén úgyis felkerül valamelyik streamingre, ahol majd a kanapém kényelméből fogom inkább megnézni. Ha egyáltalán megnézem.
Éppen ezért voltam kiéhezve egy Twisters kaliberű filmre a mozikban. Kőkemény egyetlen egy filmet kell hozzá ismerni, de igazából azt sem szükséges, nem szuperhősök ugra-bugrálnak benne össze-vissza, nem 3 és fél óráig tart (bocsi, semmi bajom a 3+ órás filmekkel, de szerintem minden második blockbusternek már nem áll jól a 150-200 perces játékidő) és legfőképp: nem lóg le az összedobott CGI a vászonról. Szerintem a "film" egy spektrum, aminek egyik vége a művészet, a másik pedig a szórakoztatás kellene, hogy legyen. Ha ezen skálán egy filmet megfelelően pozícionálunk és úgy állunk hozzá mind a készítői, mind a befogadói oldalon, hogy épp annyit akarunk belerakni és épp annyit is várunk el tőle, ami az a film lenni akar, akkor mindkét oldal boldog. A Twisters után felállva a székemből én úgy éreztem, ez maximálisan sikerült.
Nyilván a történettől és a karakterektől nem kell A24-es drámai magaslatokat várni. Viszont annyit és amennyit kapunk, az a fentebb megnevezett franchise-okra így is köröket ver és tökéletesen elég is egy remek nyári moziélmény megteremtéséhez, amitől nem tépjük ki az összes hajunkat. A történet szerint Kate (Daisy Edgar-Jones) elveszíti fél csapatát egy tornádóvadászat közben, mikor is megpróbálták tudományos alapokon megkísérelni egy tornádó megszelídítését, azaz kvázi elpusztítását. A kísérlet balul sül el, Kate öt évvel később viszont egy új lehetőséget kap befejezni, amit elkezdett, mikor is egykori társa, Javi (Anthony Ramos) megkeresi őt egy ajánlattal. Kate végül visszatér Oklahoma viharos mezeire, ahol Javi csapatával karöltve (köztük az új Supermannel, David Corenswettel) ismét tornádóhajszába kezd. Csakhogy nincsenek egyedül, ugyanis egy nagymenő viharvadász streamer, Tyler Owens (Glen Powell) is folyamatosan a nyakukban lohol, megnehezítve Kate dolgát minden téren. Legalábbis kezdetben…
Az első részből ismerős pörgés megmarad, itt is egymás után, szinte bármiféle intermezzo nélkül követik egymást a látványosabbnál látványosabb viharos akciójeletek. Az olyasfajta modern technológiákat, mint például a drónok pedig előszeretettel alkalmazzák nemcsak a karakterek, hanem a filmkészítők is. Jó nézni a VALÓSÁGBAN készült filmet, amit ténylegesen kint forgattak le a szeles Oklahoma államban, ahol a tornádóveszély a mai napig komoly problémát okoz az ott élő emberek számára. Utóbbit ki is használják rendesen az ingatlanos befektetők, erre is reflektál némileg a film, de azért hangsúlyozom, mélyfilozófiai társadalmi moralizálást ezúttal nem kell várni a Minarit is jegyző Lee Isaac Chung rendezőtől. (Hogy őt hogyan találták meg ennek a projektnek az élére, az totál rejtély.)
Ami működik, az tényleg a viharvadászat, köszönhetően legfőképp Glen Powell energetikus karakterének és alakításának. A Tom Cruise által kvázi-felkarolt színész szerintem modern kori akcióhőssé válhat, és habár 90%-ban ugyanazt a karaktert hozza mindig, az valahogy mégis jól áll neki és működik. Ahogyan a kémia is közte és a főhős Kate között: Daisy Edgar-Jones kapja a "legkomplexebb" karaktert, neki azért írtak némi drámát is, ami számomra tökéletesen elégnek is bizonyult egy ilyen filmben. De azt is megértem, ha valaki ennél egy picit ma már többet vár a főszereplő karakterek mélységét illetően, mert azért Kate és Tyler dinamikája habár szórakoztató, de épp annyira kiszámítható, mint a cselekmény kifutása a film végére. Noha az kifejezetten szimpatikus és mindenképp pozitívumként megjegyzendő, hogy a készítők tisztában vannak vele, ki a főhős, szóval a legvégső nagy próbatételben Kate-nek kell helytállnia, h.m.cs. Tyler ide vagy oda.
Nem igazán tudok, de talán nem is érdemes többet mondani a filmről. Nyári limonádé? Persze, de lédús, friss citromból és lime-ból, tele jégkockával (he-he) meg olyan szívószállal, ami ráadásul nem foszlik szét két szippantás után. És még a pohár is jól néz ki. Jó, talán némileg belezavarodtam a saját analógiámba, a lényeg az, hogy ha akartok egy szórakoztató filmre menni nyáron a párotokkal, amiben nincsenek agymanók, minyonok vagy Deadpoolok és Rozsomákok, akkor EZ legyen az. Sőt, ha még sohasem próbáltátok ki a 4DX-et, akkor pedig EZ a film legyen az, aminél először. (Esküszöm, nem fizetett hirdetést olvastatok, amióta kijöttem a sajtóvetítésről, ezen agyalok, hogy befizetek még egy körre, hogy ázott és szétfújt hajjal mehessek haza a moziból.)
