Legelső előzetesei után egy hiánypótló neo-noirnak ígérkezett az Új múlt, melyben Hugh Jackman és Rebecca Ferguson párosa játszott egymással életveszélyes macska-egér harcot egy modern, "mindfuck" cselekménnyel kecsegtető filmben. Izgatottan vártuk hát, hogy mit sikerült az ismert receptből kihozni a Westworld egyik társalkotójának, ám sajnos bármiféle örömöt maximum az író-rendező Lisa Joy nevében találhattunk végül.
A történet szerint valamikor a jövőben járunk, amikor már a globális felmelegedés okozta vízszint városokat süllyesztett el, mindenki csónakkal közlekedik, az éjjel s nappal pedig felcserélődtek, hisz nappal már túl meleg van érdemben létezni és dolgozni. Főhősünk, Nick (Hugh Jackman) egy veteránból lett emlékkutató, aki embereknek segít egy speciális gép (a kád) segítségével átélni egykori emlékeiket. Társával, Watts-cal (Thandiwe Newton) olykor még egy Ügyészség nevű szervezetnek is besegítenek, hogy az emlékeket felhasználva bűnözők nyomára bukkanjanak. (Hozzátenném, hogy az utóbbi aspektus, hangozzék bármennyire is érdekesen, érdemben egyszer kerül elő a film során, és teljesen lógva marad a film egészét tekintve.)
Kissé megakadt, sehová sem tartó életükbe toppan be Mae (Rebecca Ferguson), aki kezdetben úgy tűnik, csak egy aprósággal zajlatja Nicket, ám rövidesen egymásba szeretnek és mire a férfi kettőt pislant, a nő több hónapnyi idilli együttlét után szőrén-szálán eltűnik. Nick hát mániákusként a múltat kutatva újraéli közös emlékeiket, hogy megtalálja elveszett szerelmét, miközben egy Mae-vel összefüggésben álló bűntény nyomait is felkutatja.
Adott tehát a klasszikus neo-noir recept és karakterek: a múltban élő, kiégett "detektív", a femme fatale, az egész várost behálózó nyomor, keserűség és bűn, a gazdag és szegény réteg közti ellentétek... ismerjük mindet és az a helyzet, hogy ez a film nem is nagyon igyekszik ezeket megbolygatni. A víz borította város igazából csak látványosság, más mélyebb funkciója a környezetnek nincs a történet szempontjából. Óriási okosságokat sem fogunk megtudni a megváltozott világban zajló bűnüldözésről, de társadalomkritikát sem fogunk kapni (azon túl, hogy "rohadék gazdagok"). Ezeket az összetevőket a készítők beledobálták a fazékba, de nem igazán érezzük az ízüket a végtermékben. Főleg, hogy...
...bármilyen ízt elnyom Nick vergődése és pátoszos szenvedése, ahogy Mae után kutatva minden-egyes-apró-érzelmi-pillanatot a néző szájába rágva narrál. Azt hittem, hogy az Ad Astránál ezt nem lehet még idegesítőbben, az élményt kiragadóbb módon végezni, de tévedtem. Minden egyes karakter hosszas monológok formájában filozofálgat az emlékekről és a szerelemről, de olyasfajta didaktizmussal, hogy Coelho is megirigyelné a legtöbb párbeszédet a filmben. Szégyen, nem szégyen, többször éreztem magamat úgy a sajtóvetítés közepette, hogy legszívesebben ordítottam volna a filmvászonra hogy "ÉRTJÜK BASSZUS" vagy "MARADJ MÁR CSENDBEN, HALADJUNK". A film, és a készítők ráadásul elhiszik magukról, hogy elképesztő mélységben beszélnek a témáról, miközben a legnagyobb kliséket durrogtatják minden egyes karakterinterakcióban. Egyszerűen egy idő után már tényleg kiragad az élményből és a színészek amúgy teljesen korrekt játékán is csak nevetni tudunk a szájukba adott sorokat hallva.
A cselekmény, illetve a nyomozás egyébként egy lineáris, új nyom - következő állomás módon zajlik. Nem igazán használják ki az emlékgép adta lehetőségeket egy-két kivétel esetén (és ott is szétesik a film által felépített logika), nincsenek nagy csavarok vagy felfedések, az ilyennek szánt pillanatokban, amit a karakterek így élnek meg, mi nézőként értetlenül hadonászunk. "Igen, ezt tudtuk egy órával ezelőtt is, mi ebben most olyan meglepő...?" Az Ügyészséggel való kapcsolat, illetve Nick és Watts ottani összekötője, Avery kb. 2 jelenet erejéig tűnnek fel - ebből az egyik konkrétan röhejes, ahogy a nyomozás kellős közepette Nick az eltűnt csaja után kezd el igazából turkálni a gyanúsított emlékeiben. Igazából a cselekmény végig vánszorog és fókuszálatlan, a számtalan vekengéssel együtt pedig alsó hangon fél órát meg lehetett volna belőle spórolni.
Nézzétek, amiről a film a túlírt, mesterkélt és hosszas párbeszédeiben önismétlő módon több száz sorban próbál eredménytelenül mesélni, azt az Eredetben (csakhogy családban maradjunk) Cobb és Mal karakterével ennél százszor organikusabban már elmesélték tizenegy évvel ezelőtt. Szóval ha a felejtésről akartok látványos akciófilmet nézni csavarokkal, nézzétek meg inkább azt. Ha noirosabb, komorabb stílusra vágytok, akkor a Mementót. Ha a párkapcsolatra fókuszáló, gyönyörű szerelmi történetet néznétek, akkor pedig az Egy makulálatlan elme örök ragyogását. Viszont az Új múlt nem érdemli meg a 2 órányi - ami sokkal, de sokkalta többnek fog tűnni - rászánt időt. Őszintén.
