A Váratlan szerencse egy tolvaj elbaltázott próbálkozása, hogy pénzhez jusson, mivel a villa lakói az akciója kellős közepén hazaállítanak. Charlie McDowell kamaradarabja azonban nem tartogat sokat: egyszerre próbál könnyed és feszült lenni, de két szék közül a pad alá ül.
A pénz mozgatja a világot, legalábbis eszerint a film szerint, hiszen minden konfliktusát a társadalmi különbségek, a gazdasági egyenlőtlenségek és az igazságtalanság köré szervezte, amelyek közös nevezője a vagyon. Vagy annak hiánya. Még a házasság sem kivétel, de megéri-e egy életre elkötelezni és elnyomni magunkat azért, hogy ki legyen fizetve a diákhitel?
Nem rossz kérdés, csakhogy a Váratlan szerencse didaktikusan szállítja rá a választ, explicit kifejezve mindent, míg egy olyan betörő próbálja sakkban tartani a gazdag házaspár, aki életében nem látott egy heist-filmet sem. Jesse Plemons karakteréhez hasonlóan mi is alig-alig érzékeljük a veszélyt, vagy a szituáció állítólagos súlyosságát, aminek kiküszöbölése érdekében (egy közel sem olyan váratlan pillanatban) megkapjuk a filmtörténelem egyik legbénább halálát.
A végkifejletet tekintve frappáns címet választottak, hiszen ez némiképp egy felszabadulás-történet, egy másfél órás ráeszmélés, csakhogy nem sok mindent lehet kezdeni a szabadsággal, ha az ember - minden csenevész próbálkozása ellenére - összetapicskolja a gyilkos fegyvert. Összességében alátámasztották a végső jelenet motivációit, azonban a karakter henteléséhez vezető út merev tekinteteken és csípős, ugyanakkor addig komolyabb bonyodalmat nem okozó félmondatokon keresztül vezet. A filmben bemutatott elnyomás és a frusztráció okozhat kifakadást, de nincs ez olyan elementáris erejűnek lefestve, hogy ilyen radikális választ kívánjon.
Épp ezért - és a sok laza szövegelés és abszurd helyzet miatt - tekinthető ez a túszejtős thrillerek paródiájának, ehhez viszont a dialógusok közel sem elég ütősek vagy mulatságosak, inkább erőltetetten lezserek; a monologizálás mesterkélt, ahelyett, hogy drámai hatást érne el - ráadásul utóbbit egyáltalán nem segíti a stand and deliver technika. Egyhelyszínesnek álmodták meg, de a semmiben leledző, tágas otthon és a hatalmas, irigylésre méltó kert nem kelt frusztrációt. Továbbá az idősűrítést célzó, fejezetszerűen felosztott cselekmény a folytonos fade in-fade outokkal csírájában elfojtja bárminemű feszültség elhatalmasodását. Pedig bravúros ötlet lehetett volna, hogy a krimi-thrillerekre jellemző formai jegyeket átértelmezzék, mint azt mondjuk tette műfaján belül a Fehér éjszakák, ami impozáns környezete ellenére is felborzolta a kedélyeket, például a történet és a karakterek szintjén. Vagy ahogyan a Nő a házban… gúnyos és szellemes hangvétele találkozott a sztori szempontjából fontos összetevőként funkcionáló nézői szokásokkal és háttértudással.
A Váratlan szerencse egy középszerű Netflix-film, amiben vannak jó ötletek, azonban se szatíraként, se komoly drámaként nem állja meg a helyét. Plemons tisztesen hozza a sablonos nagymenőt, játszi könnyedséggel bánik el a rá bízott (nem túl nehéz) feladattal, Lily Collins jellegtelensége narratív szempontból indokolt, de ez sem kívánt túlzott színészi munkát. Jason Segel betörője a kisember látlelete, aki kvázi megélhetési bűnözőként van számon tartva, és egyetlen funkciója, hogy görbe tükre legyen a fényűzésnek. A Váratlan szerencse csak annyira képes érzelmet kiváltani a nézőből, amennyire steril és magányos a telek, ahol játszódik.
