Egyszerre tartom áldásos és átkos dolognak azt, hogy Lucas jogoktól való elállását követően ennyire megszaporodtak a Star Wars-vonatkozású filmek, sorozatok. Átkos, mert ahová lépünk, Skywalkereket látunk és ugyebár gombócból is megárt a sok, és áldásos, mert mindeközben olyan ártalmatlan vagányságok is megszületnek, mint a The Mandalorian. Ártalmatlan, mert láthatóan nem akar a fősodorba tartozni, nem egy Jedi-harcos a főszereplő, nem derül ki a főhősről, hogy Skywalkerek leszármazottja és nem egy harmadik, negyedik Halálcsillagot kell neki elpusztítania. The Mandalorian ugyan híján van annak a merészségnek és eredetiségnek, mint ami Az utolsó Jedik sajátja volt, viszont ambíciói alapból nem karcolják a csillagokat, így igazából összehasonlítani is majdhogynem felesleges a kettőt. Egyszerűen csak egy menő és dögös akciósorozat akar lenni, ami történetesen a Star Wars-univerzumban játszódik.
Ahogyan J.J. Abrams két SW-filmjéről, úgy Jon Favreau The Mandalorian-jéről sem lehet persze elmondani azt, hogy ne kapaszkodna kézzel-lábbal az eredeti trilógiába, valamint az ezt követő animációs sorozatokba, illetve könyves, videójátékos mellékhajtásokba. Viszont míg előbbinél érezhetően ez a nagyobb narratíva és történetmesélés rovására mentek (a célkitűzések fényében), jelen tárgyalt sorozat esetében inkább nevezhetők ezek a kapaszkodók egyszerű easter eggeknek és nem is nagyon akarnak többnek látszani, mint ártalmatlan utalásoknak a rajongók számára. Abrams filmjeit nézve beláthatjuk, amilyen kényelmesnek tűnik ez a rajongósimogatás, olyannyira tud visszájára elsülni a képlet - hiába a jószándék és hiába a görcsös megfelelni akarás, ha egyszer a kreativitás közben kínhalált hal. Az elkényelmesedés persze megfigyelhető Favreau sorozatában is, de jóval kisebb arányban és jóval kevésbé bosszantó módon. Az első évadban még kevésbé, a másodikban már jobban megfigyelhető az, hogy kitágítja a határait és jobban befogadja az ismertebb arcokat (egyik-másik több magyarázatot is kaphatott volna, de lévén, hogy nem vagyok túl nagy ismerője az univerzumnak, és érezhetően nem akartak velük sok mindent kezdeni, ezeket egy legyintéssel elmostam), de teszi ezt relatíve a saját maga szándékoltan szűkös partvonalain belül maradva, nem elgáncsolva saját magát. Többé-kevésbé még a fináléban, egyfajta deus ex machinaként szerepeltetett, pixelekkel megfiatalított Mark Hamill-t is meg lehet neki bocsátani (érzelmi töltete miatt kénytelenek vagyunk), bár ezen a ponton már jogosak azok a vádak, hogy ezek a produktumok úgy en bloc képtelenek elszakadni a Skywalker-vonaltól. Pedig ennek a sorozatnak semmi szüksége nem volt az ifjú Jedi jelenlétére, mert dögös az anélkül is.
No de kanyarodjunk vissza a legelejére: mindenki tudja mostanra, miről is szól, de azért a mondandóm erősítése érdekében vázoljuk fel újra. A sorozat egy magányos fejvadászról szól, aki arra kényszerül, hogy érzelmeket nyilvánítson ki egy kicsi, zöld teremtmény irányába, akit eredetileg le kellett volna adnia a rosszarcúaknak. Ez a fejvadász aztán partnerével együtt epizódról epizódra újabb és újabb kalandokba keveredik, miközben a háttérben egy nagyobb történetszál bontakozik ki. Röviden, tömören: ennyi. És tényleg ennyi.
Vadnyugat az űrben
Így, hogy lepörgött az első két évad, még inkább láthatók a sorozat erényei és hátrányai egyaránt és így első körben és legfőként beszéljünk az előbbiekről (érintve az utóbbiakat). A The Mandalorian alapvetően egy rettentő egyszerű széria, ahogyan azt már az alapsztori elolvasásakor is leszűrhetjük. Ehhez hozzájön az, hogy a lazán összekapcsolódó, de alapvetően különálló kalandokat bemutató epizódok bőszen ellenállnak a jelenleg divatos nagyívű történetmesélési módszernek (már ami a sorozatokat illeti), ez pedig már a játékidőn is megmutatkozik. Ötven-ötvenöt percek helyett maximum háromnegyed órás epizódokkal van dolgunk, így annak a veszélye még csak fenn sem áll, hogy esetleg tovább marad, mint azt illik. Ehhez szépen idomulnak a pofonegyszerű narratívával rendelkező minikalandok és történetek, amelyek jobbára egy sémára húzhatók fel: hősünk utazik a kis zöld pakkjával, meg-megállnak, segítenek, ahol tudnak, cserébe pedig nekik is segítenek céljuk elérésében. Nyilván ne legyünk naivak, ez még így önmagában nem jelenti azt, hogy egy jó sorozattal állunk szemben. Viszont: ebből nagyon jól kiviláglik az, hogy Favreau és kreatív csapata nem lő messzire, célkitűzésük lényegében annyi (vagy legalábbis a látottakból ítélve), hogy picit játszadozzanak a Star Wars-univerzumban és valamennyire a műfaji játékot is erősítsék. Ezt pedig sikerrel és rendkívül szerethetően, szimpatikusan teszik meg.
Az egyik ok, amiért annyira hozzá nőtt a nézőközönség szívéhez ez a sorozat (illetve: az enyémhez), hogy bizonyos értelemben leredukálta az egész mitológiát egy hasonlóan, szeretnivalóan primitív esszenciára. Ha nem is annyira letisztult, mint az első rész volt (azt már képtelenség elérni ebben az univerzumban), de hordoz magában egyfajta egyszerűséget - ahogyan az sem elhanyagolható, hogy hasonlómód visszatér a műfaji gyökerekhez, alapokhoz. Spagetti-western- és szamurájfilmek elemei keverednek egymással (ahogyan Az új reményben is), amelynek gerincét és alapját maga a főszereplő adja, aki morózus megjelenésével, szófukarságával nyilván szándékoltan Leone Dollár-trilógiájának főhősét idézi emlékeinkbe. Jóleső emlékidézés ez, hálás dolog, pláne úgy, ha működik is a végeredmény. Mando badass kiállásával egy újfajta, kicsit koszlott morálú hőst húztak be az univerzumba, aki úgy képes izgalmas jelenlétet produkálni, hogy végig fején van a sisak (a mindösszesen tizenhat epizód során háromszor kerül le), csak úgy, mint Karl Urban Dreddjének. Olyan fűszerévé vált ez a vadnyugati hangulatidézés, amely vitte magával az epizódokat, és amelyek számomra mindig képesek voltak megadni azt a bizonyos pluszt. Ez pedig leglátványosabban a második évad első része hirdette, melyben megjelenik a seriff és a kisvárosba érkezett idegen konfliktusának motívuma (mellékszerepben a Deadwood-on edződött Timothy Olyphanttal). Nyilván ehhez hozzátartozik az is, hogy egy részem nagyon vonzódik ehhez a zsánerhez és így, ennek köszönhetően minden erőlködés nélkül, könnyedén meg tudtam adni magam a hangulatnak. Kicsit olyan ez az egész, mint amikor annak idején a Sógun orgyilkosa mendegélt a gyerekével és szamurájkarddal lehentelt minden útonállót. Vagy amikor Caine a Kung-fuban lépten nyomon segített mindenkin. Pofonegyszerű képlet, de mégis piszkosul szórakoztató tud lenni. A dolog igazi pikantériáját pedig az adja, hogy mindezt ugyanabban az univerzumban viszik véghez, amelyben annak idején a tejfelesszájú Luke igyekezett megmenteni Leia hercegnőt.
Habár egy idő után unalmassá válhat ez fentebb említett séma (hőseink mennek, segítenek, cserébe nekik is segítenek), az mindenképp elmondható, hogy az alkotók valamit igyekeztek mindig csavarni a dolgokon. Míg a már második évad nyitóepizódja egy-az-egyben hozza a western műfaj összetevőit és kliséit, addig, mondjuk, ugyanannak az évadnak a másodikja már a horror műfajával kacérkodik. De az első szezonban is hozhatunk példákat erre a változatosságra: hol a Hét szamuráj újragondolt verzióját nézhetjük, hol pedig egy szűk térben lezajló macska-egér harc tanúi lehetünk, mely során hősünknek egy maroknyi hétpróbás banditával kell összefognia. De ékes példája ennek a hozzáállásnak a második szezon ötödik, Ahsoka Tanóra koncentráló epizódja, amelyben ismételten egyfajta stilizált, látványos és rendkívül hangulatos átültetését láthatjuk a szamurájfilmek ikonográfiájának. Ez a játékosság sokat emel a végeredményen és bár ezek a műfaji kilengések és játszadozások nem társulnak túl nagy mélységgel és karakterábrázolással (Werner Herzog és Giancarlo Esposito gonoszát is lehetett volna hova faragni, de őket eladja a két színész karizmája és orgánuma), valahogy mégis egy olyan kellemes, bizsergető komfortérzetet biztosítanak nekem befogadónak, amelynek nehezen tudok ellenállni.
Nem beszélve arról sem, hogy egyes epizódok amellett, hogy megfelelnek ennek az egyszerűségnek, képesek olykor túlmutatni saját magukon és elegáns profizmussal szolgálni ezt a világot. Beszéljünk akár Waititi érző, értő rendezéséről, Rodriguez feszes dramaturgiájú, akciódús ujjgyakorlatáról (amely végre Boba Fettet is olyan menővé teszi, mint amilyen a híre volt évekig), vagy Rick Fukuyama finálét megelőző direktori munkájáról, amely tovább árnyalta a birodalmiak a hatalomhoz és mészárláshoz fűződő viszonyát. Ha a nagy sztorit kevéssé is tudták tehát összehozni, a drámai töltetet, az öniróniát és a dögösséget képesek voltak szállítani, amikor kellett. Ha pedig mindehhez hozzáadjuk Ludwig Goransson stílusos, fülbemászó muzsikáját, akkor a kép teljes.
Baby Yoda, az aduász
A western-attitűdön túl persze ott van az egyik legnagyobb fegyverténye a sorozatnak, nevezetesen Baby Yoda (hiába Grogu a neve, ez a név már örökre rátapadt, olybá tűnik). Baby Yoda olyan, mint A Galaxis Őrzői Groot-ja. Ő hordozza a cukiságfaktort, tehát az ember szentimentális oldalára is bőszen hatással van (nem véletlenül könnyeztem meg az első film befejezését), de a cselekményben is kulcsszerepet tölt be, hiszen ő a két lábon járó McGuffin, amit mindenki meg akar szerezni. Baby Yoda volt az a tizenhat epizód alatt, aki bizonyosfajta megnyugvást adott a nézőnek, túl azon, hogy egy jóleső titokzatosságot is magában hordozott. Akármilyen döcögős volt itt-ott a történetmesélés, a kamerának elég volt ráfordítani a tekintetét, elég volt egy-két gügyögő hang, vagy dülledő gülüszem, a szívünk olvadásnak indult. Már-már mondanám, micsoda arcátlan hatásvadászat, de ha egyszer valami ennyire imádnivaló és ennyire működik, akkor - kérdem én -, miért is bántsuk? Ezzel pedig nyilvánvalóan tisztában van az egész széria.
Itt pedig visszakanyarodtunk a sorozat arcátlan egyszerűségére és azokra az apró, ártalmatlan boldogságforrásokra, amelyek mozgatórugói az egésznek. Természetesen ehhez hozzájön az, hogy nem elhanyagolható módon Grogunak Mandóval való kapcsolata szépen ívelt és bár lazán lett felskiccelve, jól lett tálalva: akár szavak nélkül is érezhető volt az, hogy ők ketten szépen lassan elválaszthatatlanokká fejlődnek. Végtére is pedig ők ketten alkotják a sorozat igazi, dobogó szívét és igazán az ő kettősük miatt olyan izgalmas és torokszorító a második évadfinálé. Nem kellett oda az a bizonyos karakter. Elég ennek a sorozatnak egy-két badass one-liner itt, egy nagy adag aranyoskodás ott, néhány feszes akciójelenet amott, a végeredmény pedig egy bájosan vagány sorozat. Nem több. De nem is kevesebb. Ez pedig így van rendjén. Megérdemli a szeretetet.